Gabi naplója 2011 január 19

A mai cél: Ourzazate közelében a Sziklálk szeme című horror film forgatási helyszíne, az esti tábor ugyanis pont a díszletek mellett lesz. Táv 580 km...keresztül a Magas-Atlaszon!

Reggel 5-re terveztük az ébresztőt, de 4 lett belőle, mert Zsolt a magyar idő szerint állította be a vekkert. Semmi gond, így legalább már 5-kor úton voltunk. Tudtuk, hogy mi a hegyeken keresztül akarunk átkelni, ami leglább 250 km jelent kacskaringós szerpentineken, rossz útviszonyok között. Az első megálló Cascades d' Ouzoud vízesése volt, ahol persze tettünk egy nagyobb sétát, Tomi cipelte az állványt és a fényképezőt is, mert jó képet akart csinálni, amihez állítása szerint kell az állvány. Biztos, ezt ő tudja. Innen Imi n Ifni furcsa sziklái felé vettük az irányt, ahol nem időztünk túl sokat, mert időben szerettünk volna átkelni a hegyeken, hogy még sötétedés előtt magunk mögött tudjuk őket.
Aztán irány a szerpentin. Bevallom néha nyüszögtem a fiúknak, mert szerpentinben és szakadékban volt részünk bőven, helyesebben az egész 250km csak abból állt. Mikor már a fiúknak is kezdett elegük lenni, mert a kilóméterek oly lassan fogytak, hogy azt hittük sosem érünk a végére, előkerült minden pisi megállónál 1-1 sör, számomra még a Jameson is, ami átsegített a húzos szakaszokon. A táj leírhatatlan, csodás, mesebeli. A hegyek oldalába épített kis falucskák, a lakosok, úgy bámultak minket, mintha a Holdról jöttünk volna, a növényzet, ami ami állandóan változott, majd végül teljesen megszűnt és csak a kopár sziklák maradtak. Hihetetlen, de itt láttam olyan hatalmas kecskenyájat, mint még eddig sehol! A meredek, kopár hegyoldalban csak úgy kavartak felfelé többszázan, többféle színben pompázva.

Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor sötétedett ránk, amikor már csak félórányi szerpentin volt hátra, majd végre kezdett kiegyenesedni az út, és 8 körül végre elérkeztünk a táborhelyhez. Autó még alig volt, viszont Budapest óta itt találkoztunk először Stofival és Katával. Csak azok voltak a táborban, akik nem Almeriánál jöttek át a komppal, hanem Gibraltár környékén, vagy esetleg éppen jóval előbb már Genovában bekompoztak, kihagyva a maratoni európai szakaszt. Hiába volt tábortűz, vacsi és jó fej társaság a metsző hideg szél hamar a lakókocsiba űzött minket.

Gabi naplója - 2011 január 18

Kicsit gyötrelmes volt az ébredés, részint a kemény ágy miatt, de főként a kemény másnaposság volt az oka. Móni habos kávéval várt minket, Zsolt meg elmesélte Tomi tegnapi előadását, ami ugyebár nem maradhat el, ha a Szivem besikeredik.
Tomi mindenkivel összehaverkodott a téren, elosztogatta az összes cigijét, boldog-boldogtalan Pall Mall Slimet szívott. Persze üvöltözött is fékevesztett jókedvében és jött a szokásos: "Nekem senki ne mondja meg"- szöveg.

Reggeli után összepakoltunk, majd útrakeltünk Azrou Ifrane felé, végre Afrika földjén. Együtt haladt az egész csapat a kitűzött cél felé, amíg az itinerben szereplő alternatív offroad szakaszhoz nem értünk. Mi persze hogy bevállaltuk az offroad szakaszt, hiszen ezekért az élményekért jöttünk. A többiek nem tudtak utánunk jönni, jobban mondva a Hummernek meg sem kottyant volna ez a terep, de a két Merci busznak esélye sem volt. Mi azért nekivágtunk egyedül is, magunk után cibálva a lakókocsit. Igazából nem is lett volna esélyünk megfordulni azon a szakaszon, így csak előre mehettünk. Ráadásul egy helyen útépítés miatt lezártak egy szakaszt, a kerülő úton meg olyan szűk kanyarok voltak, hogy a keskeny úton alíg bírtunk a lakókocsival bekanyarodni. Persze, hogy pont a lezárt szakaszon lett volna a letérő, Tomi vakarta is a fejét rendesen, mert ő persze látta a gps-en, hogy valami nem stimmel. Rövid tanakodás után, úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk, a térkép alapján ezen az úton is ki kell hogy jussunk a fő útra, csak valamivel később. Így is lett, végül kiértünk az aszfaltra és toltuk tovább a kilómétereket, hiszen messze volt még az éjszakai tábor.
Sajnos a kitérővel jól elcsesztük az időt és már sötétedésre értünk Fez magasságába. Pedig nagyon szerettem volna megnézni az óvárost! Nem baj, legalább van indok, hogy miért kell jövőre is jönni. Este fél 11 magasságában értünk a táborba, egy csodálatos kempingbe, amit egy sokáig Texasban élt, majd hazatelepült marokkói srác üzemeltetett. Leesett az állunk az ötcsillagos szintű szállás láttán, erre igazán nem számítottunk. Csillogó-villogó, makulátlanul tiszta wc, zuhanyzó meleg vízzel, igényes burkolatok, arany szegélyes mosdókkal, árammal.
Persze jól ki is használtam a nagy és váratlan luxust, előástam a hajszárítómat és röpke fél óra szárogatás után ismét hordható lett a paprikáskrumplis-csokis nadrágom, aminek nagyon örültem, ugyanis éjszaka úgy lehült a levegő, hogy majd megfagytam.
Még meglepetés vacsi is volt, zöldségleves, csirke és bárány pörkölt rizzsel, fél bagettel, ásványvízzel.
Kicsit még haverkodtunk, aztán bebújtunk a lakókocsiba, ahol sokkal barátságosabb volt az időjárás - irígykedtek is sokan miatta - és ledőltünk aludni, hiszen másnap is nagyon korán akartunk indulni.

Gabi naplója - január 16-17

Ébredés hajnali 5 órakor, jobban mondva kelés, mert ilyenkor még ébredésről nem beszélhetünk, se kávé, se cigi, csak úgy kódorgok még félálomban. Azért a reggeli szíverősítő gyanánt lehúzott pálinka kostoló megtette a hatását, rögtön vidámabb hangulatban ment a pakolás, így már 3/4 6-kor kigördültünk a szálloda elől.
A mai cél Alméria kikötője, valahol a távoli Spanyolországban. Ha minden jól megy valamikor éjjel fogunk odaérni, hiszen több mint 1600km van még odáig. Ráadásul a megpakolt L200-as a lakókocsival még pluszban megterhelve nem éppen zergeként kaptat fel a dombokon, hegyeken, amiből errefelé akad bőven.
Magunk mögött hagyjuk Olaszországot, majd a Riviérát, Marseillét és végül elérkezünk a spanyol határ közelébe. Az utolsó fizető kapunál kipattant a kezelő fickó a bodegájából, csinált egy gzors fotót rólunk, majd mosolyogva közölte, hogy Facebook...ez jól esett! Aztán jött a hegyes völgyes spanyol táj, amit Táltos annyira szeretett, hogy sok helyen jó ha 50-el értünk fel az emelkedők tetejére.
Biztos csak azt szerette volna, hogy ne rohanjunk el a táj mellett.
Hogy teljes legyen az élvezet az utolsó pár száz kilométert hatalmas ködben tettük meg az éjszakában, de végül begördültünk a kikötőbe, ahol egyetlen bamakós járművet sem láttunk hajnali 3-kor. Elsőnek érkeztünk a kikötőbe az egész mezőnyből!
Egy jó óra múlva futott csak be Döme és Bíró Gabi, a két motoros akikkel még valamivel északabbra egy benzinkútnál futottunk össze pár órával korábban. Kockára fagyva ültek, teljesen elgémberedve a motorjaikon. Le a kalappal előttük, én a kocsiban is fáztam a ködös, szuttyos szakaszokon, motoron el sem tudnám ezt képzelni, az már igazi mazochizmus lehet.
Mivel a komp reggel 10-kor indul, ezért egy darabig beszélgettünk, majd 6 után átvettük a jegyeket, végül Tomival úgy gondoltuk ideje kipróbálni milyen is az ágy a lakókocsiban. Közös fekvőhelyünk mindössze 1m széles volt, az alját 2 felfújható polyfoam képezte, arra raktuk a hálózsákot, azokba meg magunkat. Vagy másfél órás alvás után vaksin kászálódtunk ki a lakókocsiból, ahol Zsolti Labellóval, kávéval és sörrel várt minket. Ő semmit sem aludt, nem tudom hogyan csinálja, de bírja. Közben többen is befutottak, köztük a Kaktusz Team is egy nagy Hummerrel. A csapat a nevét kedvenc kutyusuk után kapta. Kaktusz egyébként igazi tacskó, nem haverkodik ám akárkivel.
Végre megindul a sor, pár perc és már fenn is vagyunk a kompon. Kajüt jegyünk nincs, gondoltuk majd elpihenünk az üléseken, ahogy sokan mások is szokták, ezzel is spórolunk a költségeken. Aztán ahogy felmegyünk az utas részbe, egy kedves hölgy alkalmazottól megkérdeztem, hogy van-e lehetőség valahol letusolni, ha nincs saját kabinunk. Mire ő megkérdezte, hogy szeretnénk-e esetleg saját kabint, ingyen? Naná, hogy szerettünk volna! És láss csodát, fél perc és már kezünkben is volt két kulcs, Zsolti még külön kabint is kapott. Tomi már akart volna menni aludni, hiszen ő eddig versenyzőként vett részt az előző futamokon, és ahhoz volt szokva, hogy itt a kompon tudott először aludni végre egy kicsit, de Zsolti felvilágosította, hogy túrában ez másképp van, ilyenkor az a szokás, hogy csak lezuhanyzunk, aztán irány sörözni.
Így is tettünk, a fiúk előre mentek az útleveleket lepecsételtetni, meg persze vettek egy üveg Jamesont nekem és pár zsugor San Miguel sört. Mert hogy itt a hajón azt is lehet kapni.
Alaposan hódoltam a zuhanyozás élvezetének, ki tudja mikor lesz megint hasonló luxusban részem Afrikában.
Közben beindult a sörözés és persze az élménybeszámoló is, persze a fiúk vitték a prímet a régebbi élményeikből mazsolázva. Közben persze ahogy fogyott a sör, úgy kellett egyre gyakrabban kimenni cigizni is, ami nem is volt baj, mert szépen sütött kint a nap, a levegő is 20 fok körülire melegedett fel végre. Az egyik cigizésnél észrevettem, hogy egy delfin raj követi a hajót. Csodálatos élmény nézni ezeket a gyönyörű állatokat, ahogy karcsú testükkel siklanak a vízen, játékosan ki-ki ugrálva a hullámok közül.
Rengeteg sör elfogyasztása után végre kikötöttünk Nadorban. Megjöttünk Afrika!
Persze még hátra volt a belépési procedúra, ami bizony elég körülményes dolog, de ennyi sör után az embernek ez már fel sem tűnt. Főleg Tomi szerepelt nagyon, haverkodott a vámosokkal, végül még Bob Marleyt is énekeltek közösen, az egyiküknek még egy cd-t is adott ajándékba. Persze az ilyesmi is gyorsítja a belépést, ez már csak így megy ezen a kontinensen.
Végül kihajthattunk a kikötőből, de mivel már esteledett, ezért úgy gondoltuk nem megyünk tovább, hiszen első feladatunk a pénzváltás lett volna, a bankok meg már mind zárva voltak.
Nem sokat keresgéltünk, pont az út túloldalán  volt egy szép nagy üres placc, oda átvonult az egész brigád, ami ekkorra már jó néhány autóból állt. Szépen leparkoltunk a verdákkal, előkerültek a kemping asztalok és székek, meg persze még egy csomó sör.
Jó pár sör után nagyon feszített már a hólyagom, úgyhogy elindultam wc-t keresni vissza a kikötő felé, ami sikeres is volt, utána viszont teljesen eltévedtem, sehogy sem találtam a visszavezető utat.
Végül sikerült két rendőrre lelnem, őket kérdeztem meg, nem tudják véletlenül hogy hol vannak a bamakósok? Rendesek voltak és visszakísértek rögtönzött táborunkhoz, majd elmentek.
Kisvártatva visszajöttek, és közölték, hogy itt nem tölthetjük az éjszakát, mert ez a hely nem biztonságos. Mi persze egyből arra gondoltunk, hogy kezdődik a lehúzós játék, de csodák csodájára nem ez történt, tényleg csak jót akartak nekünk.
Visszairányítottak a kikötő egy bekerített részére, ahol még wc is volt, így tényleg jó kis tábornak bizonyult. Letelepedtünk, újból kicuccoltunk és persze folytattuk az italozást. Móni főzőtt egy isteni paprikás krumplit, Zsolt pedig szalonnát sütött.
Sikerült az ölembe borítani a paprikás krumplit, így már elég jól nézett ki a nadrágom, hátul csokis, elől meg mint aki a saját ölébe hányt.
Egyszer csak megjelent a rendőr srác és közölte, hogy van ennél egy sokkal jobb hely, költözzünk át oda! Mondtam neki, hogy mi már nagyon fáradtak vagyunk é hogy már tökéletesen berendezkedtünk itt, úgyhogy nem megyünk sehova. Ezután még dumáltunk egy jó darabig, de csak két dolog maradt meg az emlékeimben. Az egyik, hogy megkérdezte férjnél vagyok-e, mire gyorsan igennel válaszoltam. Válaszom nem igen zavarta, elkérte az email címem, hogy majd írjon nekem. Megadtam neki, gondoltam legyen egy jó napja :)
A másik amit tudni akart, hogy mire való a C vitamin, amit Zsolttól kapott. Mondtam neki, hogy egészséges és fitt lesz tőle, de láttam rajta nem igazán érti, hogy minek kéne ezt neki szedni, mikor ő így is nagyon egészséges és fitt...

Gabi naplója 2011.01.15

Gabi naplót írt a bamakó alatt, gondoltam megosztom veletek is. Persze lehet hogy helyenként a saját gondolataimat is beleszövöm majd, de remélem ez nem vesz majd le az értékéből.
No lássuk, milyennek láttuk mi a 2011-es Budapest - Bamako futamot.

Szombat reggel vagy egy jó órával a rajt előtt már ott dideregtünk a parc fermében az autónál. Persze ilyenkor az ember nem a hideggel foglalkozik, hiszen azt igazán nem is érezzük, ahhoz túlzottan teker bennünk az adrenalin. Körülöttünk szeretteink, a család, szülők, gyerekek, barátok, akik mind azért jöttek, hogy búcsút vegyenek tőlünk, hogy lássák amint átgördülünk a rajton és megkezdjük a hosszú és izgalmakkal teli utat a miénktől oly nagymértékben  különböző világ felé. Írhattam volna azt is, hogy ismeretlen világ felé, de az ugye nem lett volna igaz, hiszen most veselkedtem neki negyedszerre az útnak Bamako irányába.
Én már írtam akkor is az élményeimről, igaz minden úton rengeteg új kaland vár ránk, de most inkább Gabi szemszögéből szeretném megmutatni az eseményeket, hiszen neki ez volt az első bamako az életében.

Ebben az évben Villámék rátettek még egy lapáttal a felhajtásra és jelmezes rajtot hirdettek. Mit mondjak a siker tökéletes volt, teljes őrület, bolondabbnál bolondabb jelmezekben parádéznak az indulók. Van itt minden, búvárruhás, békatalpas ember, malária szúnyognak öltözött srác és még ifjú házasnak öltözött csapat is, akik sörös dobozokat húznak a kocsi után, teljes a kavalkád.
Beállunk a sorba, előttünk pont a rozsdás kis polszki röcög, mi meg izgalomtól fűtve nézzük ahogy egyre közeledünk a rajt kapu felé. Végre odaérünk és felhajtunk rá. Zsolti pár szót mond a csapatról, ahogy az már ilyenkor szokás, még gyorsan kiszállunk és integetünk mindenkinek, aztán beülünk vissza az autóba és legördülünk a rámpáról.
Végre, elkezdődött a kaland, amire annyit vártunk, Afrika, jövünk!
Nyugodt tempóban, vidáman faljuk a kilométereket, van még bőven, hiszen az esti cél Genovában, 1100km-re van.
Az út nagy része autópályán vezet Szlovénián keresztül, ahol az első említésre méltó élményünk az volt, mikor a pálya túl oldalán észrevettük, hogy egy Touareg vontat egy nagy kamiont. Már önmagában ez is elég érdekes lenne, de hogy mindezt hegynek felfelé tette meg, az már tényleg nem semmi. Kár hogy nem tudtuk felvenni, szerintem jó kis reklám anyag lett volna a Volswagennek.
Közben jókat falatoztunk menet közben, sikerült is beleülni egy csokiba, amitől egy szép folt virít a nadrágomon, elég kellemetlen helyen, ráadásul az ülés és Tomi hátizsákja is olyan lett...A fiúk nem vették túl komolyan a dolgot, jót nevettek a történteken, mondván, hogy nem is lenne igazi az út, ha ilyesmik nem történnek közben.
Estére megérkezett a köd is, pedig nélküle is elég fáradtak voltunk már mire a szállodához érkeztünk este 11 óra körül. Még csak egy-két bamakós autó állt a parkolóban, jobban mondva a szálloda előtt és szemben, hiszen saját parkolója nem volt a szállásunknak. Kis bonyodalmat okozott, hogy először 2 szobát kaptunk 1 áráért, aminek persze nagyon örültünk, aztán közölték Zsoltival, hogy bocs haver, de mégis csak egy szobában kell hogy aludjunk. Gondolom a portás azt gondolta, hogy késő este már úgysem jön túl sok vendég, akkor miért ne legyen jó fej velünk és adjon egy ráadás szobát. Persze közben befutott a többi autó is és rájött hogy sokkal jobb lenne azt a szobát is pénzért kiadni. Bezuhantunk az ágyba, hiszen másnap reggel 5-kor volt ébresztő és már aludtunk is.

Gyula bamakós fotói...

Az összes fotóért katt a linkre: https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011GyulaFotoi

Fotók, videó

Felkerültek a fotók végre, 3 mappába és a videó is, igaz 5 részre kellett darabolni, mert csak így lehetett feltölteni a youtube-ra.
videó:
http://www.youtube.com/watch?v=oxhZqezfxCc
http://www.youtube.com/watch?v=2R8YfGTuDjU
http://www.youtube.com/watch?v=Ai15al6ydK0
http://www.youtube.com/watch?v=ZckOhULCl54
http://www.youtube.com/watch?v=LaCdPE5JBlc
képek:
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011_01
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB201102
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB201103

Szupercsapat Bamakóban

Megérkeztünk Bamakóba, véget ért a 2011-es futam. Nagyon szuper út volt, köszönhetően Tlac-nak, hiszen ő írta a pályát. Zsoltinak sikerült eladnia az autót, most éppen valahol a repülőn ül Casablanca és Róma között. Mi még Bamakóban vagyunk, holnap vagy holnapután indulunk először Dogon-földre, onnan meg vihar sebességgel haza.
A Hotel Tamana-ban vagyunk, ami pont a La Terrace mellett van. Ha voltál már Bamakóban, akkor ismerned kell a "teraszt", ha meg nem, akkor gyere el és nézd meg :)
Nemsokára indulunk piacozni kicsit, ellötyögünk pár órát a népművészeti piacon, aztán valószínűleg pihi a hotelben, mert a nagy hőségben nincs kedve az emberbnek túl sokat mászkálni. Erre még rátesz a hihetetlen nagy szmog, ami sokszor egészen fullasztó sajnos, még a szemem is ég tőle, nem beszélve a levegő vételről. Óscka autó roncsok, vadonat új, méregdrága terepjárók, rengeteg motoros jellemzi a közlekedést és persze teljesen kaotikus közlekedés, nagyrészt köszönhetően a vezetési morál teljes hiányának. De mégis működik a dolog, valahogy mindig átverekedjük magunkat ezen a káoszon.
Van egy kedvenc kajáldánk, egy libanoni gyors étterem, délután gyalog szoktunk kibattyogni és mindenféle finomságot magunkba lapátolni. Kb. 1km-re van a szállástól, de már jól esik kicsit mozogni, hiszen 2 hétig jóformán semmi mást nem csináltunk, csak ültünk az autóban.
Ez egyébként egy jelentős különbség a túra és a verseny között, hiszen versenyben a pontoknál ki kell szállni, sokszor fel kell mászni pl. egy domb oldalra, tehát sokkal többet mozog az ember. Viszont kevesebbet alszik, igaz túrában sem aludtuk túl magunkat egyáltalán, sokszor 5-kor keltünk és mégis sötét lett mire a táborba értünk.
A lakókocsi nagyon jól bírta az utat egészen Mauritániáig, ott végleg megadta magát, így odaajándékoztuk egy helyi halászfalunak. Persze előtte még ráírtuk, hogy Üvegtigris 4, meg tele firkáltuk üvegtigrises szlogenekkel (Futottam :)) Mindjárt az első nap Marokkóban rámentünk a 4x4 szakaszra, ahol volt egy útlezárás, amit szépen kikerültünk egy elég keskeny és izgalmas úton. Természetesen kiderült, hogy az egyik forduló koordinátája pont a lezárt szakaszra esett, és hogy mások simán bementek oda. Nem gond, csak kissé hosszabb lett a terep szakasz :)) Aztán jóval délebbre Sidi Ifninél csak a tábort ütöttem be, azt kihagytam hogy 4x2-vel Guelmim felé kellene kerülni. Így végül a 4x4 útvonalán mentünk be, ahol mindjárt defektet kapott a lakókocsi. Mivel a 19-es kulcs otthon maradt a nagy pakolásban, felnin húztuk a vasat a tábor felé, elég kemény terepen. Vagy 10km után pont jöttek Tlac-ék, ők segítettek ki minket a kerékcserénél, de még ezután jött az igazán brutál szakasz, ami finoman szólva sem lakókocsinak volt tervezve. De megcsináltuk, köszönhetően Zsolti kb. 15 éves terep rally-s múltjának. Reggel aztán láttuk, hogy a tengely teljesen elferdült a lakókocsi alatt, a jobb oldali kerék teljesen lehetetlen szögebn állt. Óvatosan elgurultunk a következő városig, ahol röpke 3 óra alatt sikerült megértetnünk a nagyon szakképzett helyi szerelőkkel, hogy azt szeretnénk ha szétvernék az egész hátső kereket és ami körülötte van, hanem hogy egyenesítsék ki a tengelyt. Végül sikerült a nagy mutatvány, kerék egyenes, mehetünk tovább.
Sajnos a B2 Beach előtt megint megadta magát a tengely, ekkor már nem lett volna értelme újra javítani, hiszen az anyag úgy elgyengült, hogy nem sokáig bírta volna. Az meg az utazók nagy kézikönyve szerint nem okos dolog, ha kanyarban megelőz minket a lakókocsi kereke, mert akkor szinte biztos a bukfenc. És azt még Chuck Norris sem szeretné kipróbálni, milyen a mauritán közegészségügyi ellátás.
Szóval lényeg, a lényeg, jól éreztük magunkat, érdekes helyeken jártunk, és feltöltődtünk élményekkel, amik segítenek átvészelni a hideg napokat majd odahaza míg végre eljön a tavasz.
És persze már kalandoznak a gondolataim a 2012-es futam irányába :)) Állítólag Bissau Guineát is érinti majd a menet, ami egy teljesen új ország lenne, mint ebben az évben Szenegál volt.
Több mint 2000 fotó, több óra videó...remélem hamar elkészülök velük...

BB2011 sajtótájékoztató

 Pár szóban: hideg volt, eső volt, és persze egy csomó őrült bamakós is jelen volt. Fűvel borított trabi, rozsda temető kispolák, halottaskocsi, világ legkisebb embere és hasonlók. És persze mi is ott voltunk a lakókocsival együtt. De inkább a képek beszéljenek most helyettem: http://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011_01

Sajtótájékoztató 13-án, csütörtökön

Már csak pár nap és végre indulunk! Ma elkezdtem összeszedni a holmikat amiket vinni akarok, szerintem össze is szedtem mindent. Persze lehet hogy reggelre kiderül, hogy valami tök fontosat kihagytam...2 éve pl. a jogsimat hagytam csak itthon. Persze mint tudjuk nem a papír vezeti az autót :)))
A kajás dobozokat is telepakoltam minden földi jóval...akarom mondani konzervvel, zacskós spagettivel, meg hasonló nyalánkságokkal. A bamako nem a kulináris menyországról szól. Igaz ebben az évben abszolút luxus körülmények között fogunk utazni. Még asztalunk is lesz, hideg sör a hűtőben és egyéb eddig elképzelhetetlen dolgok.
Ha valakit érdekel milyen őrült járgányok lesznek a futamon, az jöjjön csütörtökön az Intercontinentál elé, mi is ott leszünk reggel 9-től a délelőtt folyamán.

Pénteken lehet beállni a parc fermébe, ez teljesen nyitott esemény lesz, bárki bejöhet, fotózhat, dumálhat velünk, vagy akár megajándékozhat egy kisebb szigettel is, ha nincs éppen jobb dolga. Ez egyébként egy régebbi ötletem, ami egy alkohol gőzös nyaralás alatt született az agyamban. Nem másról van szó, mint Jakuza Köztársaságról, amit valahol egy szubtrópusi kis szigeten hoztunk volna létre. Államformája a bulisztatikus közösség lett volna, vagyis minden a buliról szólt volna. Sajnos e nemes terv megrekedt a tervezgetés szintjén, pedig szerintem hatalmas lehetőségeket rejt magában. Tehát ha van egy felesleges szigeted, mi szívesen levesszük a terhét a válladról :)))
Ha se csütörtökön, se pénteken nem tudsz eljönni, akkor szombaton a rajtnál tudsz velünk utoljára találkozni a Hősök terén reggel 8-tól. Csinálhatsz rólunk fotókat (csak a gyerekeidnek ne mutasd meg, ha jót akarsz :)), megveregetheted a vállunkat, kérdezhetsz tőlünk mindenféle okosat...vagy egy csomó hülyeséget is, mi mindenre szívesen válaszolunk, ha mégsem, akkor peched van, mert vagy nem érünk rá, mert éppen el leszünk foglalva (tudod, mi most pár hétre elmegyünk Afrikába, ezért leszünk ott), vagy azért mert nem szeretjük a hülye kérdéseket és nincs kedvünk még csak megjátszani sem, hogy szeretjük őket, vagy csak egyszerűen csak mert csak, vagy mert nem hoztál szigetet. Tehát a legtutibb módszer, ha nem kérdezel hülyeségeket...őőőő...ja igen, és ha hozol szigetet.
Mi ez az őrült szigetelés velem ma? Teljesen az agyamra megyek vele, annyi biztos. Szerintem ez már a közeli rajtnak tudható be.

Addig is kövessétek ezt a linket: http://www.youtube.com/watch?v=qbsCSzyunJs&feature=autoplay&list=FLUaPQ7AI6yzE&index=5&playnext=4
Ennek ugyan semmi köze hozzánk, csak gondoltam gyakoroljátok a kattintgatást :)))

BB2011

Megvannak a vízumok! Pedig még pár nappal ezelőtt olyan hírek voltak, hogy csak január elejére lesz készen az összes vízum. A mauritán és mali autó biztosítások is megérkeztek, már csak a szenegáli hiányzik.
Ma ipróbáltam a GoPro-t, beraktam a szélvédőre. Persze a pesti utcakép nem túl érdekes, és egyenlőre nincs is mivel összevágni, de mire hazajövünk, addigra szerintem megoldom ezt a hatalmas problémát.
Lényeg, hogy jól működik, persze még van mit csiszolni a technikámon, de most már elég jól eltalálom, hogy éppen be van kapcsolva, vagy sem :)))

Rajtszám

Örömmel értesíthetek mindenkit, hogy hivatalosan 144 a rajtszámunk.
Szerdán megyünk be az irodába a vízumokat intézni.

2010-es Budapest-Bamako film a Duna TV-n

Végre bemutatásra kerül November 28-án 16:10-es kezdéssel Borsa Miki filmje. A 2009-es film is nagyon jó volt, végre egy tárgyilagos film a Bamakóról, ebben biztosak lehettek, hogy nem csak a szépségkirálynők lesznek benne.

"Budapest-Bamako 2010 - A terror árnyékában '55

Magyar Dokumentumfilm

Rendező: Borsa Miklós

Operatőr: Borsa Miklós

Az ötödik, jubileumi Budapest-Bamako résztvevői már mindent bepakoltak, amikor megtudták, hogy az Al-Kaida fegyvereseket toboroz a mezőny megtámadására. A verseny azonban nem maradt el, mint a 2007-es Párizs-Dakar, de a cél megváltozott. 2010-ben a Budapest-Bamako a marokkói Agadírban ért véget. Már annak, aki nem borult fel hamarabb..."

Mauritániáról...ahogy a 4x4 magazinban megjelent

Elég izgalmasra sikeredett...talán azért mert az is volt :-)))
A cikket Lacinak köszönhetjük, és folytatása is lesz a következő számban.
Kattintsatok a képre, a megnyíló oldalon meg használjátok a nagyító funkciót, akkor jól olvasható lesz a szöveg

Újra itthon

Hazaérkeztünk szerencsésen, és persze egyből neki estem a fotóknak. Rengeteg kép van, úgyhogy el fog tartani egy darabig amíg feldolgozom őket, de a verseny képeit már lehet nézegetni, úgyhogy klikk ide http://picasaweb.google.hu/jakuza68/Bb2010#

Kedves baratomnak, Fourfingernek

Az a helyzet, hogy en minden nap elkapok egyket majmot, vagy gorillat, es odaadom nekik az anyagot, hogy vigyek el a legkozelebbi cyber cafeba, de ugy latszik ezek a korrupt dogok csak bezabaltak a meloert kapott banant, aztan csesztek a melora. Ezert sajnalattal kell kozolnom, hogy reszletesebb beszamolot valoszinuleg csak mar Magyarorszagrol lesz lehetosegem irni, es bizony a fenykepekre is addig kell varni. De hidd el megeri turelmesnek lenni.

BB2010 Laszlo Peti csapattars leirasaban

Kicsit visszanyulok az idoben, de remelem megbocsajtjatok.

Jan. 18

Kedves Otthonmaradottak, vagy mashol nyaralok!

Biztos sokan tudjatok, mashogy alakulnak a Budapest Bamako Rally dolgai, mert a szervezok beszartak, nincs ezen mit szepiteni. Levagtak a veget a turanak, igy valahol Marokkoban megyunk meg 6-7 napot az Atlasz es a korulotte levo kosivatagok es palmaerdok kornyeken. A tarsasag nagy resze ennek ellenere tovabbmegy Bamakoba, teszi ezt azert is, mert a repulojegy Bamakobol szol BP-re, s bar volt rola szo, hogy atteszik Agadirba, ahol vegez a rally, de akkora felhaborodas volt, hogy visszatettek. Motmar csak az a kerdes, mi lesz azokkal, akik nem akarnak lemenni Bamakoig. Meg kulonben is, hogyan jutnak le 4-5 nap alatt azok, akik le akarnak menni, mert 29-en leszunk Agadirban, ahonnan ennyi ido alatt igencsak fel kell kotni a gatyat, hogy odaerjenek. Es aki marad, hogyan jon haza? A Budavar Tours magasrol tojik arra, h vege lesz marokkoban a turanak, es egy masik charter szerveznenek Agadirbol, hogy kifithessunk meg egy repjegyet... Es ez meg csak az eleje volt a felhaborodasaink okainak... Ma ejjel kompozunk at Afrikaba, szoval ma ejjel szerintem felkoncoljuk oket a hajon, nem lesz hova menekulniuk! :)

Masresz viszont, csupa mosolyogni valo hireink vannak. Tokeletesen kijovunk egymassal, s lassuk be, ez volt itt a legnagyobb kerdes. 4 abszolut kulonbozo erdeklodesu ember, kulonbozo ertekrenddel, ritmussal ult be az autoba, s ahogy latom, egz hangos szo nelkul fogunk kiszallni belole 2 het mulva. A feladatokat magunk ala gyurjuk renduletlenul, meg akkor is, ha a franciak es az olaszok nem voltak hajlandoak segiteni minket. A spanzolok akartak ugyan, de ok sem tudtak. Napi 800-1200 km-t vezetunk felvaltva, 15-18 feladatot teljesitunk, ami terkepeszeti, logikai, vagy kommuniálos feladat, mint peldaul mi szerepel egy-egy emlektablan, hol all a polgarmester szobra, hany oszlopa van a muemleknek. Illetve vannak special szakaszok, peldaul 30 kmen at tartani egy atlagsebesseget, barmilyen terepviszonyok is vannak. A tegnap ejszakank kimaradt, fel haromra ertunk be a celba, de mivel fel otkor mar eligazitas volt, inkabb le se fekudtunk, feltettuk a maradek matricat a kocsira. Apropo a kocsi. Kisebb uzemanyag adagolasi problemaval kuzkodunk, gyakran lefulladunk. Tulajdonkeppen csak a Laci kepes most jol vezetni az autot, mi kuzkodunk, eletunkben nem vezettunk sulyos beteg jobbkormanyos terepjarot. Laci minden szabad negyedoraban - pl amikor a Tamassal elindulunk felkutatni egy pontot valahol a hegyen, vagy a varos melyen - nekilat, s allit valamit, de meg eddig nem sokkal fustol kevesbe, illetve nem kevesbe kockas a benzin. Bar az elobb talalt valamit, remeljuk a megoldast.

Hajnalban erunk Nador-ba, es rogton lesz egy kiados terep szakaszunk! Ki leszunk addigra simulva, hiszen boseges 5 orat fogunk aludni a kompon - mar persze az elvekoncolas utan... Nem lennek most versenyigazgato...

Eredmenyeket nem tudok meg, mert a muholdvevok adatait meg nem ertekeltek ki, de valahol az elso 5-ben biztosan benne vagyunk.

Igyekszem meg beszamolni majd, drukkoljatok, irjatok sms-t a muholdasra, jol esik olvasni a nagy zotyoges kezepette!

Sziasztok!

jan 19

Arcomon olyan mosollyal, amit sebészkéssel sem lehetne leoperálni osztom meg Veled (és így a többiekkel) Peti üzenetét:

"Itt szuperlatívuszok! Atlaszt és homokdűnéket gyűrtűnk magunk alá, elképesztő táj, emberek, történések. Bírjuk a tempót, bár a félprofi csapatok magasra teszik a mércét. A mai etapot nyertük, Laci vezet, mint Isten. Csak 1x kellett kiásnunk a kocsit a homokból. Összhang van, nyerni fogunk!!!"

jan 22


Kedves Szurkoloink

amikor Isten megteremtette a szamitogepet es a netet, nem tudtq, h frikaba is akarjk majd hasznalni, de azert problkozom.

eloszor is halat kell adnunk a sivatagnak, mert elozo gyors uzenztzmben azt irtam, magunk ala gyurtuk, nos ez nem igaz. A sivatag vagy atenged, vagy nem. Ember legyozni nem tudja, ne is probalja meg soha. Felelmetes, amilyen szinkronban tartja bennunk a felelmet, de nem rettegest, a batorsagot, de nem vakmeroseget, a gyonyorkodest, de nem a feltetel nelkuli racsodalkozast. Hihetetlen itt lenni, ezt atelni. Megfoghatatla, leirhatatlan a legnagyobb resze. Az Atlaszt atkacskaringozva es tobb szaz kilometer kosivatagot atzotyogve, annyi fele emberrel, nyomorral, rengeteg joindulattal talalkoztuk, hogy lassan telitodnunk kene, de minden nap szembe jon vmi, ami tok mas, mint eddig barmi. Mindannyian voltunk mar afrikaban, tobben ezt a rallyt is megjartuk, de minden fel ora tartogat egy-egy uj adrenalin bombat, vagy legalabb olyasmit, amiert erdemes ujra afrikai levegot szivni. Az Atlasz egyik fennsikjan felnezni az egboltra ejjel elkepeszto. Neztem mar parszor az eget, ausztriaban a hegyek kozt se csak egy lyukas lepedo, de ez maga volt a csoda. Megelevenedett az univerzum, es most eloszor nem azt ereztem, hogy milyen apro pontocska vagyok en itt, hanem elarasztoitt valami megfoghatatlan ero, azt ereztem, orulok, hogy en is resze vagyok a vilagegyetetemnek. Sajnos a jelet, amit kerestunk egy kovon, hamar megtalaltuk, igy az euforianak vegett vetett a : Na gyerunk!
Es ez a Na gyerunk! jellemzi a Homokdune csapatot a legjobban. Nem tulzas, mi vagyunk a legszivosabb csapat, es ez e pillanatban nem a fuvet jelenti. Vannak nalunk tapasztaltabb versenyzok, meg osszszokottabbak is. Vannak 30-40 millio forintot ero autok, sot, van egy kb 70 milliot ero is. Vannak olyanok, kik 30x is jartak mar afrikaban, es van olyan is, aki 3x megnyerte mar a Budapest Bamakot. De nalunk elszantabb csapat nincs. Van egy 17 eves Toyota Land Cruiser-unk, amelyik tavolrol sem tokeles. Nagyon sokat fogyaszt, fekete fustot okad, es valami oknal fogva nem hozza azt a teljesitmenyt, amit kene neki. Nem eleg eros. De van nekunk egy Tempfli Lacink, akinek aranyba kell foglalni a nevet. Minden ejjel szetszed valamit, jobb is lesz tole, de csodara nem varunk persze, motorcserenk nem lesz. Nincs is ra szukseg. Olyan ez, mint az ember szerelme. Olyannak szeretjuk, amilyen. Persze csak addig a pontig, amig arra megy, amerre mi akarjuk. :) Szoval, a mi erossegunk a fejunk. Eldontottuk, nyerunk, es minden errol szol. Olyan tempoban eszunk, tisztalkodunk, pisilunk - hogy a nagy dolgokrol ne is beszeljunk - hogy az csakis a celvonalrol szoljon. Persze ha ki kell huzni a folyobol egy autot, amit lassan mar ellepni probal az emelkedo viz, akkor ott vagyunk.
Nem mehetek el szo nelkul a mellett, hogy a Laci nem csak javitgatja az autot, hanem ugy vezeti is, ahogy az elkepzelhetetlen. A homokdunek ngyon kacer joszagok. Kinaljak magukat, gyertek, masszatok meg, hagjatok meg, aztan neha atengednek, neha megragadnak, es akkor bog a motor, forog a kerek, 45 fokban oldalra dol a kocsi, pulzusunk az egekben es Laci magabiztos arccal kozenkvagja, hogy: Jo, mi? Es jo. Mondhatni beszaras! Meg azt se bantuk, hogy egyszer beragadtunk, es kezzel astuk ki, mert csak egy lapatunk van. Szoval, hogy is mondjam, na... Kurva jo itt!
Nem szamit a por, a fagy ejszakankent es reggel, nem szamit, hjogy satorban alszunk, hogy a kora reggeli eligzitasra osszecsomagolva kell mennunk, hiszen percekkel kesobb indulunk a megkeresendo pontok, a megoldando terkepeszeti es kommunikalos feladatok, illetve az atlagsebesseg-tartos fele. Nyerni fogunk!

Nagyon koszonjuk a sok sms-t, iszonyu jo, hogy tenyleg sokan velunk vagytok lelekben. Minde egyes uzenet tol rajtunk par metert!
Kaptunk mar sms-t Argentinabol, Kanadabol es az jutott eszembe, milyen szep volna; ha a fold osszes kontinenserol drukkolnanak nekunk, szoval ha ismertek embereket, mittomen Ausztraliaban, Kambodzsabban, Thaifoldon, Vietnamban, vagy Balin, akkor szoljatok nekik legyszi, hogy segitsenel nekunk abban, h mondhassuk, az egesz vilag nekunk drukkol!

Robi, masold ide pls a muholdas know how-t. By the way, gratulalok! Buszke en itt!

Koszonjuk nagyon mindenkinek!
Na megyek, eszem egy jo kis soletkonzervet!
Igyekszem meg jelentkezni, de nem igerek semmit, kisse nehezkes itt ez computer dolog...
Annyit kerek csak, ha kaptok valami sms-t tolunk, kuldjetek el Robinak, es o szetkuldi mindenkinek, igy garantalt, hogy minden nap lesz rolunk valami hir. Es irjatok!
Udv
Peti, illetve Laci, Tomi, es Istvan

jan 23

Peti a sivatagból:

át az Atlaszon, kökemeny 400 km szerpentin offroad szakasz volt a mai.
A látvány lenyügöző, de kirazta belolunk a lelkünket. Már könyörögtünk
20 meter egyenesert. Hányingerrel küszködtünk, ingerültek voltunk,
egy-egy apró hiba is mutatkozik a kocsin, de töretlenül megyünk előre.
A köv napok a kritikusak. Törtennek furcsasagok bizonyos pontok
elbiralasaval kapcsolatban, de jóban vagyok a versenybírokkal, nem
lesz gond. Bár már rég ki kellett volna zárni két csapatot súlyos
sebesség átlépés miatt. Mindegy. Megyünk, harcolunk, nyerünk! Ma
történt egy vicces. Miközben Laci már 3 órája vért izzadva kereste 500
méterenként az ösvényt, hogy merre lenne érdemes menni, egyik
kanyarban felkiálltottam: Ne arra, te barom! Miután megfagyott a
levegő, felnéztem, és kitört belőlem a röhögés, hiszen nem a Lacinak
szántam, hanem a nadrágom szárának, amit éppen egy tépéssel próbáltam
afrika-kompatibilissé tenni, de rosszfelé indult a szakadás :) Ma
éjszakára talaltunk egy szallónak hasznalt bungalló sort, ahol ilyen
sárból és szalmából tákolt házikókban alhatunk. Africa feeling rulez!
:) Bár a Glóbusz gombapörköltkonzervje kicsit rontott az összhangon.
Na jóéjt! Peti

jan 24

Peti:

"Igazi szélviharban, sátorban 8 fok körül aludtunk a kősivatag közepén. A lengéscsillapítók elszálltak, s a motort tartó bakok elszakadtak. Nem nekem kell értenem, mitől megyünk."

jan 25

Peti levele a Homokdűne "örömklubnak":

Kedves Homokdune Funclub!

Ma jott el az a pillanat, amikor a sivatag megmutatta, hogy o az ur. Mint egy korabbi levelben mar irtam, ha nem tiszteled, ha nem ismered a szabalyokat, bajba kerulsz. Ha nem nezed at minden nap az autot, ha nem a megfelelo beallitasokkat hasznalod, illetve nem vagy bekotve, a sivatag legyoz. Ma ket auto is felborult a mezonyben. Eloszor Borsa Miki, a Duna TV riportere, aki tapasztalt tereppilota, de az elozo napi razos utakon meglazult csavarokat nem fedezte fel, valoszinuleg nem is kereste. Eltort egy kisebb alkatresz, leszakadt a futomubol egy darab, s nem tudott mar ellenkormanyozni, felborult kb 85 km/h -val. Karcolas nelkul meguszta o is, es a baratnoje is.
A masik Ulrik volt, aki 3x nyerte mar meg a Bamako futamot, ketseg nem fer hozza, hogy kivalo pilota, nagy ellenfelunk volt. Megis hibazott. Tul nagy sebesseggel vett be egy nem jol belathato kanyart, lesodrodott a hepehupas toltesrol, mindket jobbszelso gumija eldurrant, felborult. Nem voltak bekotve... No comment... Valoszinuleg bordatoressel megusztak, nehezebben veszik a levegot, de ugy tunik szerencsesek voltak.
Azert irtam le ezeket ennyire reszletesen, hogy tudjatok, tisztaban vagyunk vele, hogy ez itt egy veszelyes uzem. 6 gyermek apukaja ul az autonkban, es epsegben kivanunk majd hazaterni. Laci minden este befekszik az auto ala, meghuz, ellenoriz, megtisztit... Masreszt hihetetlen erzekkel es tapasztalattal a hata mogott vezet a legkulonbozobb allagu talajokon, es biztosithatlak benneteket, nem kerjuk el tole a kormanyt a sivatagban...
A mi dolgunk a navigacio, es a napi 25-30 feladat teljesitese, illetve megoldasa. Jo a munkamegosztas!
Szoval, fel a fejjel, vezetunk, es nem lehajtott fejjel megyunk elore, hanem nagyon precizen, turelmesen, de kokemenyen. Lazsalni nincs lehetosegunk, hiszen sok meg az ellenfel, akik mind minket akarnak lehagyni, s ragjak a kefet, hogy hogy a turoban lehet az, hogy elhagynak bennunket egy egyenesebb szakaszon, de a kovetkezo pontnal mar megint elottuk vagyunk. Hat ugy, hogy jobban navigalunk, technikasabban vezetunk, es a feladatokat is sokkal gyorsabban es kreativabban oldjuk meg masoknal.
Ma volt a legnehezebb szakaszunk egyebkent. Olyan helyeken is fel kellet masznia az autonak, ahol ember is csak kapaszkodva jutott volna fel. Csodaszep kiszaradt folyomedreken, vizmosasokon at vitt utunk, illetve feketesziklas hegyek es homokdunekkel tarkitott zoldes barnas hatalmas siksagok kozott repesztettunk. 600 km-bol 450 volt ma terep. Megjottek ma a kaktuszok is, es lattunk vagy 20 ujszulott tevet.
Es mar csak a level vege valaszt el attol, hogy 3 nap utan vegre lezuhanyozzunk... Persz meleg viz nem biztos, hogy lesz, de legalabb folyoviz...

Jaj, majd el felejtem, megkaptuk az SMS-eket kikuldott szurkoloinktol Thaifoldrol, illetve az Ausztraliaba kitelepitett rajongoktol, valamint Kanadabol, Angliabol, Argentinabol, Amerikabol, meg az Erzsebet korutrol is! Azt hiszem mondhatjuk, az egesz vilag nekunk drukkol! :)
Szoval koszonjuk, nem is tudjatok, milyen erzes, amikor egymas utan csilingel a muholdas telefon. Kicsit olyan, mintha 50-en ulnenk neha az autoban. (a szagot tekintve, gyakran olyan...) Arra figyeljetek, hogy ekezeteket ne hasznaljatok, es csak bizonyos hosszu lehet az uzenet, mert a vege neha nem jon at...

Szoval, jol vagyunk; es ez igy is marad! Nyugalom!
Peti, illetve Laci, Tomi, Istvan

jan 27

Peti tegnap este:

"Szakadékok, vízesés, másfél méteres félgömb alakú kaktuszok, 2 defekt, megint szélviharban alvás. 2 napja nem láttunk zuhanyt, de nyomjuk. Vezetünk. 3 nap. Megcsináljuk."

Ket eve, amikor hazamentem Bamakobol, azt mondtam, remek volt,gyonyoru
volt, de eleg volt egyszer. Mindegy is, hogy miert vagyok itt
masodszor, de vegem van most, mint az esti mesenek, es vissza akarok
meg jonni. Elkepeszto helyeken jartunk ma is. Szaz meter magas dunek
az oceanparton, sotetbarna sziklak es vilagoszold bokrok kozt megbuvo
hegyi osveny, kek-bordo kavicsagy, tenger marta 40 meter magas
sziklahasadekok kilometereken at, acelkek kiszaradt folyomeder,
oriaskaktusz-ultetvenyek, elhagyott, ujjaepitett, megint elhagyott,
megint belakott varak, palmaligetek kozott rejtozo falu, mocsar,
talalkoztunk hegyitevekkel, szoval ma beszartunk a gyonyorusegtol!
Tegnap a kipufogonk is leszakadt, de a Laci megheggeszttette, az egyik
gumink javithato volt, bar azt belsovel fogjuk csak hasznalni. A
valtora is raferne egy jo nagy tisztitas, de ezt a ket napot meg
kibirja. Tartjuk elso helyunket, bar nagyon szorongatjak a tokeinket
hatulrol. Talan annyiban szerencsenk van, hogy szintidon belul
teljesithetoek a napi etapok, feladatot meg nem hagyunk megoldatlanul,
igy ha nem hajtunk gyorsan, maximum pontokat kapunk minden nap. Nagyon
vicces amugy, amikor egyszerre erunk oda tobben egy feladathoz,
Mindenki ugy probalja megoldani, lefenykepezni, hogy a tobbiek ne
lassak. Vegtelenul vicces szitukat szul neha. Kozben meg a leheto
legjobban vagyunk a top 5 csapattal. Ha kell, egyutt asunk ki egy
betut a homok alol, mert 3 napja, amikor felfestettek, meg mas iranyba
fujhatott a szel, most meg rajta van egy homokdune. Aztan ha megis
mashol talaljuk meg a pontot, ugy teszunk, mintha semmi sem tortent
volna, lefenykepezzuk, aztan probalunk feltunesmentesen karomkodasok
kozepette tavozni. Egy nagy jatek ez az egesz. Aztan, amikor
beleragadunk a homokba, elo az asot, a homokvasat, kikaparjuk a
kocsit, megtoljuk, jon a pofankba masfel mazsa fincsi aproszemu, de
hat a lelemenyesebbek nem hagytak otthon a siszemuveguket. Csak a nagy
lendulettol neha elfelejtik felvenni... Azt hiszem, erdemes lesz ma
megnezni az RTL-en a tudositast rolunk...
Ma vegre valami bungalloban alszunk, meleg viz ugyan valoszinuleg
nincs, de legalabb folyik.
A konzervek es az nassolni valok fogynak, hiu abrand volt, hogy itt le
lehet fogyni.

Az sms kuldeseket ne hagyjatok abba legyszi, mar csak ket nap, es mi
emelhetjuk magasba az 5. Budapest-Bamako Rally kupajat, ami ezuttal
Agadirban er veget. Kicsit hianyzik majd a Szahara, meg a szavanna, de
majdnem maradektalanul karpotolt Marokko.

Hajra Homokdune Fanclub! Irjatok!

Peti

jan 28

Peti:

Meg van a varazsa annak, amikor elismerik az embert. Jol erezzuk magunkat am! Az elmezonyben vannak tobb evtizedes tapasztalattal rendelkezo amator rallypilotak (ez azt jelenti, hogy evente 6-8 versenyen elindulnak, ezek kozt egynapos es 5 napos is van), vannak hivatasos katonak, akik nem akarmilyen kikepzesen eshettek at, mert tenyleg latszik, hogy hobbibol fogukkal szeletelik a grizlit, aztan van egy volt dakaros versenyzo - Liszi Laszlo, aztan vannak feltorekvo rallyversenyzok, akiket tamogatnak nagyobb cegek is evek ota, bar meg fiatalok. Szoval ok azok, akik felneznek rank. Kozben persze agyfaszt kapnak, hogy nem tudnak minket befogni, de nincs rajtunk fogas. Nem hagyunk ott feladatot megoldatlanul, kreativan oldjuk meg a special szakaszokat, es mindig megtalaljuk az optimalis utat. Az egyetlen gyenge pontunk az auto. Egy kozepes generalra volna szukseg. Folyik az olaj, az uzemanyag is, egyre nehezebben veszi be a kettest, az adogoloval is baj van, a motorbakok leszakadtak; lengescsillapitoink mar nincsenek, a kipufogonk most epp a helyen van. A hatso potkerektartot ki kellett kotozni, mert - szerintem azt lathattatok is az RTL-en, mindket biztosito csatt eltort, es kilengett a szakadek fole. De hat azt kell mondanom, a kocsi be fog gurulni a celvonalon!!! Nem leszunk a leggyorsabbak, de mindenhova eljutunk (ma az oceanpartrol indultunk, 1940 meter magasan volt az egyik begyujtendo pont az Atlasz egyik szegleteben, es 1000 meteren van a mai szallasunk Tafraute-ben, nezzetek meg az uj kepeket a Tomi blogjan). Faradtak vagyunk, de barmilyen koran szolal meg az ora (5-kor, 6-kor, bar volt mar, hogy 7-kor) 15 perc mulva mar tomjuk az autoba a cuccot, kivesszuk persz a mezes magvakat meg a majkremet, amit zotyogve elmajszolunk egy-egy 3 perces egyenesebb szakaszon. Az eligazitas utan mostanaban mienk a pole pozicio; aztan ketpercenkent jonnek mogottunk. Holnap is a biztonsagra megyunk, mar csak elveszteni tudjuk, ha nem vagyunk higgadtak. De azok vagyunk, es ha kell, feltoljuk a hegyre a 2,2 tonnas kocsit az utolso leheletunkkel akar, hogy aztan locsoljanak fel minket pezsgovel!
Nagyon szoritsatok holnap! Otthoni ido szerint egykor befuto, kiertekeles, esetleges ovasok elbiralasa, majd - 6-kor eredmenyhirdetes.
Megcsinaljuk! Meg-csi-nal-juk!

jan 29

Peti:

"21 ponttal :) Mögöttünk nem óvnak, lehet örvendezni kedves funclub! Kőkemény napunk volt! Megcsináltuk!!!"

Te jo eg, hanyszor enekeltem mar ezt a dalt uvoltve! Es erre mi van? Most tenyleg rolunk szol!
Nincsenek szavak arra, mit erzunk! Ugy tudtunk nyerni, hogy mindenki elismeri, senki nem kerdojelezte meg az eredmenyt. Eletemben hasonlo mennyisegu ember nem gratulalt meg egyszerre. Volt mar, hogy 150en, 200 an, de most 4 vagy 500 ember.
Azert is ekkora az orom, mert elkurtuk a nap elejet. Elkeveredtunk, nem talaltuk meg a megfelelo osvenyt, a feladatokat is kicsit tovabb tartott megoldani, raadasul 3 nem volt egyertelmu. Majdnem ossze is kaptunk, de aztan rendeztuk sorainkat. Vegig para volt, hogy beerunk-e idore, mert ha nem, 20 ponttal kevesebbet kapunk. Akkor meg nem tudtuk, hogy az is eleg lett volna. Szoval a perceket szamoltuk vissza mar a varosi osszekoto szakaszon, ahol egy tetu kamionost is kifogtunk. Aztan a celvonal 100 meterrel korabban volt, mint a koordinata, kicsit tulcsusztunk a fouton, visszatolattunk, majd gondoltuk showt csinalunk, hatrafele gurultunk be. 6 perccel a szintido vege elott... Ekkor csak azt tudtuk, bent vagyunk, de hogya feladatokat hogyan fogjak kiertekelni, azt meg nem. A top 4-5 csapat osszedugta a fejet, egyeztettunk, kinek mi lett a megoldas. Mindenki bent volt idoben, mar csak azon mult, hogyan ertekelik ki, illetve lesznek-e vitak, ovasok.
Amikor kiraktak az elso eredmenyt, es kijott, hogy 21 ponttal vagyunk felul, ugy dontottek, hogy bar van par kerdeses nemelfogadott megoldasuk, de miutan max 10, esetleg 20 pontot tudnak vele osszeszedni, ezt tekintik veglegesnek. Felmerult a 3. es 4. kozt, hogy ok meg helyet tudnak cserelni, de aztan abba is belenyugodtak. Igy hat nyertunk! Hatalmas tapsot kaptunk. Es nekunk most jo! :) A kupat rabiztuk az egyik hazatarto kamionosra, hozzam nem fert be...

Nektek is koszonjuk a ket hetig kitarto drukkolast! Ereztuk, hogy minden pillanatban legalabb egyvalaki meg van velunk az autoban!

Robinak nagyon halasak vagyunk az informacio aramoltatasert, megbizhato kapocs volt feletek, megtartjuk legkozelebbre is! Go Brada, go! :)

A tarsasag haromnegyede mar utnak is indult delafrika fele, en mar Marakesben vagyon, holnap ejjel erkezem, remelem hamar olyan allapotra tudom hozni a gepemet Sipi az Isten hathatos segitsegevel, hogy kepeket is kuldjek.
Addig Tomi blogjan megtalaljatok az eddigieket, illetve ha lesz lehetosege, mostantol o netezik, irogat, toltoget, az ut hatralevo reszet o kozvetiti a blogon.
Orulok, hogy olvastatok, irtatok, velunk voltatok, a siker egy kicsit a tietek is! Koszonjuk! (hu de csopogos lett a vege)

udv
Peti

Megérkeztünk Bamakoba

Ma este szerencsésen megérkeztünk Bamakoba, ahol a szokásos szmog, hőség és kb. 10 millió szúnyog várt ránk. No és persze Luci, aki társunk lesz az út további részében.
De előszőr kanyarodjunk vissza pár nappal korábbanra, Agadirba. A befutó másnapján elindultunk Agadirból, ami mindjárt egy kis kalamajkával kezdődött, mivel a pótkerék tartó teljesen letörött. Nagy szerencsénk volt, hogy kibirta a verseny végéig. Spaniferrel és kötelekkel rögzitettük ideiglenesen, azután elindultunk dél felé. Egészen jól haladtunk, mignem Laayoune előtt hatalmas csörömpöléssel leszakadt az egész kipuffogó rendszer. Remek volt az út a városig, dőlt be a füst az autóba, nem is beszélve a melegről. Ráadásul este volt már és úgy tűnt nem lesz már nyitva egy műhely sem, de végül sikerült találnunk valakit, aki hajlandó volt orvosolni a problémánkat. Egy kis hegesztés itt, egy kis hegesztés ott, és már mehettünk is tovább. Ám örömünk nem tartott sokáig, mert az autó nagyon furcsán viselkedett, olyan zörejek jöttek belőle, amik kardán problémát sejtettek. Laci megnézte és kiderült hogy a a csavarok alig tartanak a kardán kereszten. Közben a septiben meghegesztett pótkerék tartó újból megadta magát. Köszönjük a szar munkát az ottani szakinak. Igy végül visszamentünk Laayouneba és újra a Hotel Mekkában szálltunk meg, mint pár nappal az előtt is a verseny alatt. Nagzon egyszerű hely, inkább a helyiek látogatják, viszont rendkivül olcsó volt. Persze wc és fürdő kint a folyosón, de ehhez már hozzászoktunk.
Másnap reggel orvosoltuk az autó bajait, de ezúttal egy másik mesternél próbáltunk szerencsét, aki úgy tűnik jól végezte a dolgát, mert azóta is rendben van minden.
Nyugat-Szaharában autózni a fő úton a világ egyik legunalmasabb dolga. Szinte teljesen egyenes út, sik és kopár táj. Azért sikerült felrázni minket egy kis időre a helyi rendőröknek. Van egy hely, ahol kitudja miért, de 30-as korlátozó táblát raktak ki. Semmi nincs ott, de mivel tudtuk hogy az itteni rendőrök is előszeretettel méricskélnek ilyen helyeken, ezért lelassitottam. Majd a bekötő út után gyorsitottam és röviddel utána megálltam. A rendőröknél, akik az mutogatták, hogy 87-el mentem. Mondom, na és, az útkereszteződés feloldotta a korlátozást. Meg persze játszottuk a buta túristát aki nem ért semmilyen nyelven még a jelbeszédből sem. Végül elunták a dolgot és más madár után néztek, mi meg robogtunk tovább. Marokkóban egyébként érdemes betartani a sebességet, mert sok helyen mérnek kis kézi mérővel és már akkor is büntetnek ha 1-el többel megyek. A büntetés minden esetben 400 dirham, de persze korrumpálhatóak. Az a vicc ha 101-el megyek akkor is ennyi, ha 190-el akkor is. Hiába, no Afrikában másmilyen a logika. Ezen kis intermezzot leszámitva igen eseménytelen volt az út a dakhlai leágazásig. Itt persze meglátogattuk azt a termál forrást, amit a világon csak igen kevesen ismernek, pedig olyan élményben ritkán lehet része valakinek, hogy áll a sivatag közepén és egy gumitömlőből ömlik rá a kénes meleg viz. Közben a dakhlai-öbölben gyönyörködöm és a közelben kapirgáló tyúkokat nézegetem. Utána meg a saját hülyeségemen átkozódtam, mert elfelejtettem levenni az ezüst touareg keresztet a nyakamból, és persze hogy a kénes viz jól elszinezte. Sebaj, ez az élmény akkor is megérte.
Közben jött az este, végül úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a határig, és ott alszunk, mivel csak reggel 9-kor nyit a határ. Végül beigazolódott hogy helyesen döntöttünk, mert még igy is csak kb. a 15-ikek voltunk a sorban. Kidobtuk a sátrakat és aludtunk volna egy jót, ha nincs ott egy halom kóbor kutya. Mert ezek a jobb sorsra érdemes ebek hol ugattak, hol vonyitottak, csak csenben maradni nem akartak. Mindegy, eljött végül a reggel és röpke másfél óra alatt már ki is léphettünk Marokkóból. Ekkor következett a senki földje, az a kb. 2 kilométeres szakasz, ami alaposan alá van aknázva mielőtt elérnénk Mauritániába. Maradj az ösvényen, mert ezt útnak azért nem nevezném és mindig tarts balra. Végül feltűnt a mauritán határ állomás épülete. Kicsit most változtattak a beléptetési rendszeren, bár ez inkább lassitotta a procedúrát sajnos. Röpke újabb bő 2 óra elteltével már Mauritánia aszfaltját koptathattuk. Már-már kötelező hogy ezen a szakaszon homok vihar legyen, most sem volt ez másképpen. Azért késő délutánra elértük Nouakchott városát, ahol éjjelre kivettünk egy szobát és gazdagabbak lettünk egy csomó szúnyog csipéssel. Tehát másnap reggel elkezdhettük szedni a Malarone-t malária ellen. A szállás neve Auberge Awkar, és közvetlenül az első körforgalom mellett található. Egyébként tábla is jelzi, hogy 150 méterre van onnan. Már ismertem a helyet, hiszen tavaly áprilisban is itt szálltam meg. A hely érdekessége, hogy egy magyar VW Transporter áll az udvarán.
Másnap daráltunk tovább, mivel még sötétedés át akartunk lépni Maliba, mivel Mauritániában külföldiek nem autózhatnak sötétedés után, az elmúlt időszak emberrablásai miatt. Gondoltuk a rövidebb úton megyünk Szenegál felé. Azt viszont nem tudtuk, hogy ez az út nagyon lassú, nagy része nem aszfalton halad és mindenhol épitik, ezért csak nagyon lassan lehet rajta haladni. Nem is beszélve a rengeteg ellenőrző pontról, ahol mindig muszáj volt a helyi erőknek értetlenkedniük egy sort, amivel jelentősen sikerült minket lassitaniuk. Végül Selibabi-ban közölték velünk, hogy itt kell kiiratni az útleveleket, és innen csak a csendőrség kiséretével mehetünk tovább a kb. 50 km-re levő Mali felé, mert besötétedett. Persze amig mindezt kisütötték eltelt legalább 1 óra és tényleg besötétedett. Végül elindult a Gendarmerie járőre előttünk a szavanna útvesztőiben, de persze jó ha 20km-es sebességgel haladt és persze nem a leggyorsabb, hanem a legrövidebb úton. Ami szerintem a lehető leglassabb is volt egyben. Egyszer csak megálltak, és közölték, hogy ennél a falunál meg kell várnunk a Commandant-ot, mert innen már csak ő mehet tovább, az már nem az ő körzetük. Leteritettek egy szőnyeget és azon ücsörögtünk egy csomót a tök sötét éjszakában. Közben a helyiek megvendégeltek minket egy kis kecske tejjel, amit errefelé cukrozottan fogyasztanak. Nem volt rossz, de azért volt bennem egy kis aggodalom, hogy a gyomrunk mit fog szólni ehhez. De szerencsére nem lett semmi bajunk tőle. Végül megjött a parancsnok, egy vidám ember, és indultunk tovább. Ő már bátrabban hajtott, csak éppen a vak sötétben úgy felverte a port, hogy jóformán semmit sem láttunk. Természetesen ő is a legrövidebb utat választotta a leggyorsabb helyett, de mit volt mit tenni, követnünk kellett. Egyszer csak hirtelen nyuszikat láttunk meg a reflektorok fényében, és a parancsnok autója hirtelen lefékezett. Majd kiugrott a parancsnok és puskáját előkapva rádurrantott az egyik nyuszira. Majd egy másikra is, és ezt már el is találta. Nagy vigyorogva mutatta a zsákmányt, de sajnos lefotózni nem engedte magát. Mivel ez a művelet még többször lejátszódott, megpróbáltam vaku nélkül lefotózni, de ez a gépemmel lehetetlen feladatnak bizonyult ilyen rossz fényviszonyok mellett. Talán egy jobb géppel sikerült volna ezt a soha vissza nem térő alkalmat megörökitenem. Végül elérkeztünk egy faluba, ami a gps szerint már Maliban volt, és nem sokkal utána a parancsnok közölte, hogy ez már valóban Mali, innen már nem jöhet tovább, csak magunkra számithatunk. Jó későre járt már, szerintem vagy 4 óra elment erre a bohóckodásra. Magunktól már mélyen bent jártunk volna Maliban, de egy nem minden napi élménnyel szegényebbek lettünk volna. Nekikezdtünk bolyongani a szavannán, ahol össze vissza mennek a jelöletlen földutak és csapások, de végül értelmesebbnek láttuk megállni és éjszakára sátrat verni. Másnap rájöttünk, hogy pont az út közelében vertünk tábort és elindultunk. A szavannán autózni még nappal sem egyszerű feladat, az utak állandóan változnak, ahogy az esős évszak árvizei alakitják a tájat. Ráadásul több falun is át kellett menni közben, ami inkább hátrány errefelé, annyira zegzugosak és érthetetlenek az utak elhelyezkedése. Végül nagy nehezen elvergődtünk Kayes-ba, ahonnan már aszfaltozott úton mehettünk Bamako felé tovább. Persze még Kayes-ban be kellett menni a rendőrségre, hogy bepecsételtessünk az útlevelekbe, mivel zöld határon jöttünk át. Itt azért volt egy kis értetlenkedés, főleg mivel az autó biztositásunk nem volt nálunk, lévén azt Villám elfelejtette odaadni, mielőtt 25-én lelépett volna a mezőnytől, mikor a bamakosok nagy részét magával vitte Bamakoba. Mire Bamakoba értünk ő meg már pont a Bamako-Budapest járaton ücsörgött.
A lényeg hogy végre itt vagyunk Bamakoban, ahol a még itt lévő magyarok kitörő lelkesedéssel fogadtak minket, és újból gratuláltak a győzelmünkhöz.
Holnap autószerelés, és persze egy kis piacolás is, este lazulás, azután meglátjuk, mert még itt szeretnénk elintézni a nigériai vizumunkat, ami még hiányzik. Amint meglesz indulunk tovább, az ismeretlen Burkina Faso felé.

Budapest - Fokváros

Nemsokára elindulunk végre a nagy kalandra, egészen pontosan 16-án szombaton reggel 8-kor lesz a rajt. Helyszín a Városligetben, a Műjégpálya lesz. Vagyis az autókról nagyon látványos képeket lehet majd készíteni a hídról! Már 14-én reggel 8-tól elkezdődik a gépátvétel, utána már nem lehet kijönni egyik autóval sem a Park Fermé-ből, tehát ha valakinek kedve támadna odalátogatni, lesz rá ideje bőven :-)
Sajnos még nem tudom a rajtszámunkat, de egy szürke Toyota Land Cruiserrel megyünk, ami a mellékelt hihetetlen művészeti értékkel bíró fotó montázson látható. Igaz ez még nem a végleges változat, mert pl. még nincsenek rajta a csörlők, ahogy a snorkel (kivezetett légszűrő) is hiányzik.
Meg a 3 hiányzó vízumunk sem látszik, a többit sikerült elintézni időben, sőt lehet hogy az angolai is meglesz a rajtig.
Igyekszem majd bejelentkezni ahonnan csak lesz rá alkalom, és ha a laptopom se fog rakoncátlankodni (amire sajnos igen erős hajlama van), akkor néhány fotót is fel tudok majd tölteni ide, vagy ha nagy csoda történik, akkor egy csomó képet rakok majd fel a fotókhoz a szokásos albumba: http://picasaweb.google.hu/jakuza68
A műholdas teló számát még nem tudom, de gondolom most is lehet majd küldeni rá ingyenes sms-t, ami nagyon fontos, hogy ÉKEZET NÉLKÜL írjatok, különben csak egy nagy katyvasz lesz az egészből. Szerintem a csapat hivatalos oldalán is lesz majd infó rólunk, meg link az sms küldéshez. www.homokdune.hu
A tervek szerint március első felében érünk majd Fokvárosba, ha minden a terv szerint alakul. Hehe, terv szerint, Afrikában, jó mi :-DD
Ha mi nem is tudunk jelentkezni, Bamakóig a bamakós fórumban tuti lesz infó bőven a versenyről. http://www.budapestbamako.org/forum/forum.php?fid=1
Ja, meg gondolom az RTL-en is lesz híradás, mivel hivatalosan ők fogjáj követni az eseményeket, allítólag napi beszámolókkal. Tudjátok, mint a Dakarról szokás, csak ez jobb lesz :-)))

2009. április Maliba autóval

Hol is kezdjem? 18-án reggel indultunk, egy kis csúszással, mert Laci elaludt. Mondjuk én is szívesen aludtam volna még 3 órát, de mindegy, végül megjött. Az első napunk eseménytelenül telt, gyúrtuk a kilómétereket az autópályán, egészen Franciaországig, ahová estére értünk oda. Valahol Monaco után találtunk egy Forma 1 hotelt. Ennél olcsóbb és egyszerűbb helyet nehéz lenne arrafelé találni. Mini szoba, épp hogy elfér a két ágy, wc és mosdó kint a folyosón. Nekünk pont megfelelt, lényeg hogy tiszta volt és tudtunk aludni. Leszámítva, hogy néhány paraszt francia éjjel érkezett meg, és vagy egy órát ordibáltak, meg csapkodták az ajtókat. Csak azt sajnáltam, hogy az autópályáról semmit sem lehet látni Monacoból. Másnap tettünk egy jó nagy kitérőt a millaui völgy-híd miatt. Tényleg nagyon impozáns.

Aztán siettünk tovább, mert még aznap meg akartuk nézni Montserrat kolostorát, ami ugye Barcelona mellett van, tehát jó messze.

Az eredeti terv az volt, hogy ezen a napon kompolunk Barcelonából, de azt már útközben kiderítettük, hogy bizony nincs jegy a kompra, úgyhogy mehetünk le Tarifába, Gibraltár mellé.

Mindegy, mert így láttuk Montserratot, ami gyönyörű volt. Ráadásul mi azt hittük, hogy van egy kolostor, meg egy templom és kész. Erre kiderült, hogy itt bizony egy hatalmas épület együttesről van szó, ráadásul a környék tele van jobbnál jobb túra lehetőségekkel. Mivel vasárnap volt, rengetegen voltak, és részt vettünk egy misén is. Nagyon érdekes volt, mert volt egy csomó fiatal, akik énekeltek és gitároztak. Igazán vidám hangulat volt, nem olyan komor, mint itt sokszor. Persze spanyolok gitár és ének nélkül elképzelhetetlenek, de nem lehet, hogy itt is szívesebben járnának az emberek a templomba, ha vidám lenne ott a hangulat? Persze utána beszélt a pap is, az már jobban hasonlított a megszokottra. Ide mindenképpen szeretnék még visszamenni, mikor egy kicsit több időm lesz. Este még tovább mentünk, aztán le is ment a nap. Biztosan tudod, hogy milyen este szállást keresni az autó pályáról, hááát nem a kedvenc elfoglaltságom, az biztos. Már Valencia előtt jártunk valahol, mikor megláttunk egy lejárót és hotel táblákat. Az első próbálkozásunk sikertelen volt, mert valami 70 euro körüli árat akartak a szobáért. Mi nem egészen erre gondoltunk. Végül találtunk egy kempinget, ahol némi várakozás után előkerült a tulaj, aki egy szót sem tudott angolul, és adott nekünk egy nagyon király mobil home-ot, amit ő bungalónak hívott. 6 személyes volt, meleg víz, gáz, minden. Asszem 25 eurot kért érte, persze szezonban más az ár. Nagyon tuti kis hely volt, medence, tenisz pálya, gyerek játszó tér, ja és közvetlenül a partnál. Mi persze csak ettünk és aludtunk, aztán korán húztunk is tovább, volt még kilóméter előttünk rendesen. Az evés...hááát ez bizony konzervet jelent, amit gáz főzőn melegítünk, vagy májkrém konzerv kenyérrel, illetve müzli szelet. Most csokit elfelejtettünk vinni mind a ketten, pedig az is nagyon jó, főleg a sportszelet, jó sok energiát ad. Igaz most szétfolyt volna a melegben. Persze nem Spanyolországban, mert ott bizony csak 20-22 fok körüli idő volt, délen persze valamivel több. A harmadik napon csak a narancs ültetvények jelentettek valami érdekeset, illetve azért ez nem teljesen igaz, mert gyönyörű hegyeken vezet át az út. De persze már be voltunk sózva, hogy Afrikában legyünk végre. Algecirasban szálltunk meg egy kempingben, amit Laci már ismert. Itt találkoztunk a többiekkel, vagyis csak egy autóval, amiben egy páros ült. A legszebb az egészben, hogy habár mindenki magyar volt a csapatból, magyar rendszámos autó egy sem volt. Franci és Márti egy német rendszámos Suzuki terepjáróval jöttek, révén, hogy Franci német állampolgár, 1 éves kora óta ott éllt, és nem is tudott magyarul, míg magyar barátnője nem lett. A német hadseregben volt vadász pilóta, utána egy komplett 8000 fős bázist vezetett, ami nem semmi. Már nyugdíjas, 57 éves, de persze nagyon jó kondiban van. Ők pl. végig kocsiban aludtak, mert Franci sátrat állítani. Lelkük rajta, én inkább feldobom 5 perc alatt a sátrat és kinyújtom a lábam. Mi így is tettünk. Reggel siettünk a komphoz, ott ért utol minket Vilmo és Zoli, akik Angliából jöttek két Pajeroval. Spanyol nyelvterületen jól hangzik a kocsi neve, nem véletlen, hogy ott is, meg Amerikában is inkább Montero név alatt fut. Ennél jobb csak a pendejo lett volna :)) Örültünk is nagyokat, hogy végre együtt a csapat. Aztán kiderült, hogy túl sokáig nem leszünk együtt, pedig előtte arról volt szó, mert hogy a többiek sietnek és nem jönnek be sehová, de majd a mauritán határ előtt megvárnak minket. Nem értettük a logikát, ha egyszer úgyis megvárnak ott, akkor miért nem jönnek velünk, hogy legyenek szép élményeik, ne csak az út pora. Szóval mindjárt Tangier után elszakadtunk a többiektől, és robogtunk lefelé a marokkói autó pályán. Ami olyan mint itt, csak éppen figyelni kell a keresztben átfutkosó gyalogosokra. Meg a rendőrökre, mert 100 a megengedett, és sok helyen mérnek, mégpedig kézből, a legmodernebb német mérőkkel. Ha 101-el megyek már megbüntetnek. Mi persze az agyon terhelt autóval nem igen száguldoztunk, a gumikat is féltettük a nagy súly miatt, jó volt nekünk a 100-as tempó is.

Végül beértünk Casablancába, ami egy eléggé jellegtelen város, legalábbis amit láttam belőle. Persze csak annyi időnk volt, hogy odarohanjunk a nagy mecsethez, fotó, aztán rohanás tovább, de legalább azt láttuk. Érdekes, hogy ahogy közeledtünk felé, nem is tűnt olyan magasnak, pedig állítólag 200m magas. Aztán mikor odaértünk, akkor már látszott, hogy a körülötte lévő hatalmas tér miatt nem jönnek ki az arányai. Lent van a tengerparton, pont gyönyörű kék ég volt, kellemes meleg, és gyönyörű épület. Minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. Marokkóban nagyon finom pékárú van, sütiztünk is rendesen, és persze ettünk tazsint is, én nagyon szeretem.

Estére lementünk Marrakechig, és szinte a főtéren sikerült olcsó szállást találnunk. A fotók között ott van a szálló belseje is, nem Dubai, de azért megtette ez is. Marrakechben a főtér hatalmas buli, középen a sok grilles hely, mögötte a hatalmas bazár, előtte zenészek, hastáncosok, stb. Szóval nagy a hangulat, igazi keleti forgatag. Itt még találkoztunk Franciékkal, ők is mellettünk aludtak, de Vilmóékról semmi hír nem volt, csak hogy a város elején leszakadtak. Mondom, aha és minek a cb, ha nem használjátok, meg van ugye telefon is, persze az pénzbe kerül, tudom. Kiderült, hogy a srácok kint aludtak a város széle táblánál kocsiban, hogy másnap ne tévesszenek el minket. Szóval ők is simán bejöhettek volna Casablancába. Ő bajuk. Másnap szétváltunk teljesen, mert mi mentünk be az Atlaszba, akkor még a Toubkal megmászásán járt az agyunk. Ezt azután el kellett vetnünk, mert nem volt megfelelő felszerelésünk, és 3000m fölött bizony hó volt, a Toubkal meg több mint 4100m magas.

Nem baj, viszont mentünk a Cascades d'Ouzoud vízeséséhez, ami gyönyörű szép volt, ráadásul engem meglepett, mert nem gondoltam, hogy ekkora vízesés van Marokkóban. Laci már járt itt, de most egészen elcsodálkozott, hogy milyen sok benne a víz, anno alig csordogált. Persze lőttünk egy csomó képet, ettünk egy jó tazsint, aztán összevesztünk az éttermessel, mert dupla árat akart számolni, de végül nekünk lett igazunk. Indulás előtt még leszivattuk a benzint egy helyi sráccal a quadból, mert Laci valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy rakta be, hogy tele volt a tankja. Ami azt jelentette, hogy ahogy lötyögött az autóban, szépen kifolyt itt ott, mi meg napokig szédelegtünk a benzin gőztől. Munkadíjnak odaadtuk a leszívott benzint. Így megy ez arrafelé.

Innen már illatosabban folytattuk utunkat tovább egy nagy hirdető tábláig, amin a környék érdekességeit láthattuk.

Így leltünk a szikla hídra Imi n'Ifri-nél. Nagyon szuper volt, semmi túrista, csak mi, meg a sziklák és a víz. Itt már jó meleg volt, izzadtunk is rendesen. Laci közben megállt kicsit besegíteni a helyi kőtörőknek. Ha valahol melóznak, ő mindig beáll kicsit dolgozni, ez nagyon jópofa dolog, mindig közelebb hozza a helyieket is hozzánk, ráadásul jó képeket is lehet csinálni közben.

Estére beértünk Ait ben Haddou-ba, ami nagyon látványos hely, jelentős túrizmussal, amiből szerencsére most még nem sok érződött. Itt már igazi afrikai szállásunk volt, logó kilincs, épp hogy csepeg a víz a csapból, nincs wc deszka, stb.

Másnap megnéztük a várost, közben részünk volt egy autós folyón átkelésben is, igaz nem volt túl mély a víz, de azért jó buli volt így is.

Az egész város agyag meg vályog tégla szerűségből épült, tehát mindenütt eléggé rozogák a falak, jó nagy repedésekkel rajtuk. Viszont roppant hangulatos az egész. Innen tovább haladva ért az újabb meglepetés, lévén tavasz volt, egész hegyoldalakat borított be valamilyen helyi sárga virág.

Gyönyörű volt és meglepő, itt a kopár kövek birodalmában. Le is fotóztuk az autót a virágok között. Marokkó tele van forgatási helyszínekkel, gondolom olcsóbb itt forgatni mint Amerikában. Sikerült is egy ilyen helyszínre lelnünk tök véletlenül. Valamilyen horror filmet forgattak itt.

The Hills have eyes 2, nekem nem mond semmit. Persze volt őr, meg drótkerítés, ami mindjárt felemelkedett pár euro átadása után. Utána azt csináltunk ott amit csak akartunk. Persze rendesen viselkedtünk, nem teremtettünk alapot egy harmadik részhez, hogy mondjuk két fehér túrista borzalmasan lemészárolja az arab őrt, meg ilyesmi :))

Aznapra még volt egy kis látványosság a hatalmas, kerek kövek képében, amik állítólag 4 milliárd évesek. Nem tudom, ahhoz nekem nagyon szemcsésnek tűnt a szerkezetük, lényeg, hogy tényleg jól néztek ki. Mászkáltunk rajtuk vagy egy órát, közben megtaláltuk a helyi Stonehenge-et is, igaz csak 3 fura kő alakzatból áll, de azért nagyon érdekes volt így is. A közelben egy eléggé putri városka volt, ahol eléggé erőszakosak voltak a helyiek, úgyhogy vettünk vizet, aztán húztunk tovább. Végül visszaértünk a főútra, ami megy le déli irányba, és az éjszakát egy tengerparti kempingben töltöttük, ahol fillérekért kaptunk szobát, így nem kellett sátrazni. Kicsit izgultam, mert mindjárt ahogy bementünk találtunk egy jó 8-10 centis csótányt. Én nagyon nem bírom a nagy csótányokat, iszonyodom tőlük. Meg a nagyobb pókokkal is így vagyok, és a fülbemászó félékkel is hadi lábon állok. Szép mi, egy olyan valakitől, aki a harmadik világban járna mindig legszívesebben. Utána több szörnnyel már nem találkoztam szerencsére, a tulaj még a tv-t is beállította nekünk. Nagy mosolyogva mutatta, hogy gondolom az általa elképzelt legcsodálatosabb film élményében részesít most bennünket. Egy bullywood-i film volt, tiszta röhej az egész, viszont gyönyörű indiai szépségekkel volt tele, így néztem egy darabig. Olyan finoman tudnak mozogni, ahogy egyetlen nép sem, egészen elvarázsol engem mindig.

Másnap aztán nyomtuk tovább, mert le kellett érnünk Dakhlába, ott volt megbeszélve a többiekkel a találka.

Dakhla előtt van az úthoz közel egy termál forrás, amiből kijön egy gumicső, és asszem 1 euroért megnyitják a helyiek. Azt hiszem a képek mindent elárulnak, ilyen látvány szerintem senkinek sincs a fürdő szobájából :))

A vicc, hogy olyan hideg szél fújt, hogy gondolkoztunk, hogy akarunk-e fürödni, de aztán meggyőztük magunkat szerencsére. Ha nem lettünk volna a Bamakon, akkor nem tudtunk volna a hely létezéséről, mert se tábla, se látvány, se semmi. Ott volt az itinerben, hogy itt van ez a hely. Remélem sokáig nem jönnek még rá, hogy ebből mekkora üzletet lehet csinálni, és megmarad ez a hely a maga érintetlenségében. Varázslatos élmény, csak ajánlani tudom. A Bamako alatt késő este voltunk itt sötétben, jó sokan persze, és meztelenül fürödtünk. Az még nagyobb élmény volt, szinte már giccses.

Este a tengerpart közelében aludtunk a homokos domb oldalban, sátorban. Mivel csak a legolcsóbb Tesco-s sátrunk volt, kicsit aggódtunk, hogy nehogy essen, mert ez csak egy egyrétegű sátor volt, vajmi kevés védelemmel az időjárás ellen. Persze a Szaharába ez pont elég. Eső nem, de szélvihar volt, úgyhogy lobogtatta ezt a vacak sátrat, hogy alig aludtam az este. Másnap nagyon korán keltünk, mert korán akartunk leérni a Mauritán határra, ami még vagy 300 km volt. Reggel 8 körül oda is értünk, és pontosan a többiek kocsijai mögé tudtunk beállni. Vagyis semmit nem nyertek a nagy sietéssel, és lemaradtak az összes élményről. Igaz hogy az egyik Pajero közben lerobbant és vagy 1000km-t húzták merev rúdon, amit egy helyi szerelőnél csináltattak. Közölték, hogy csak 9-kor nyit a határ, ráadásul az is kiderült, hogy náluk nincs nyári időszámítás, úgyhogy plussz még egy órát várhatunk. Mindegy letelt, aztán kezdődött a procedúra. Útlevél bead, vár egy csomót, visszakap, autót kiléptet, jön a vámos, ok, sorompón át, kalyibába be, útlevél megint, beírnak egy hatalmas könyvbe, mehet. Mindezt fél 12-re sikerült teljesíteni.

Ekkor jön a senki földje, ami szépen alá van aknázva taposó aknákkal. Érdemes az úton maradni, amit a fotók is jól bizonyítanak.

Ezt sokan nem veszik komolyan, pedig nagyon is az. Tavaly is volt egy csapat, akik elég lazán vették, amíg fel nem robbant egy teve tőlük úgy 10-15 méterre. Állítólag cafatokra szakadt, semmi nem maradt belőle. Asszem örök emlék marad az autóban ülőknek. A gond az, hogy nem egyértelmű, hogy hol van az út, ill. semmi nem tudatja veled, hogy itt mekkora veszély leselkedik rád. Lehet bérelni persze guide-ot is, ami kicsit kockázatos is lehet, hiszen ez a senki földje, ha itt megölnek, nincs aki felelősségre vonja a tettest. Egyszerűbb megfogadni a tanácsot, hogy mindig balra tarts, ha nem vagy biztos a dologban, várj egy kamiont, és kövesd azt. Ami kicsit megterhelő, mert kb. 1-el mennek ott a kamionok, annyira rossz az út. Végre átértünk, jött a mauritán procedúra, útlevél, vám, autó beléptetés. Itt persze kiderült, hogy van 2 kocsi is Laci útlevelében az előző versenyekről. Mondtuk, hogy zöld határon léptünk ki anno, és Bamakoban meg eladtuk a kocsit. Előszőr mondták, hogy húúú ez mekkora problem, most mi lesz. Végül persze kipecsételték az autókat. Addigra már mindenki haver volt a határőrök közül, együtt ücsörögtünk a forróságban, mert itt már brutál meleg volt. Közben valamit főztek parázson, agyag edényben, és buzgón kínálgatták nekünk is. Valami pörkölt szerűség volt, mi inkább lemondtunk róla, és elővettük a gázpalackot, ott bent az irodában, és főztünk egyet. Kár hogy nem lehet fotózni a határokon, esküszöm hogy a legnagyobb élmény mindig. Persze végül 50 euroba került Lacinak a két pecsét, ami kimondottan jó árnak számít mások elmondása alapján. Igaz 300-ról indult az alku. Ok, meg adtunk egy piacos zseblámpát is ajiba. És vártunk egy csomót a Vilmoékra, mert ők bizony beragadtak a marokkói oldalon. Délben ugyanis becsapják az ablakot az orrod előtt, és elmennek enni, meg imádkozni. Persze jó ráérősen, úgy kettő előtt vissza sem jönnek. Plussz a mauritán oldal, úgyhogy volt vagy 4 óra mire bejutottunk Mauritániába. Ahol éppen homok vihar volt. 3 napig. A napot alig látni, úgy eltakarja a homok. Ja, majdnem kifelejtettem, hogy Marokkóban jól megbüntettek, gyorshajtás miatt. Mész a tök egyenes úton, sehol semmi, egyszer csak 60-as tábla, kis bodega, és bujkáló két köcsög rendőr. Pont én vezettem, bele is szaladtam 84-el. Mondták, hogy kérem ez itt nagyon veszélyes rész, sok a baleset. Gondoltam, pont itt, a többi 2000km, az smafu, ott minden rendben. 40 euro a tarifa, tök mindegy, hogy 61, vagy 180. Ezt onnan tudom, hogy a Bamakon volt akit 170-el kaptak el, és ő is annyit fizetett. Meg a rend éber őrei is elmagyarázták nekünk, hogy bizony ez így van, 400 dirham (40 euro), ez az egy tarifájuk van. Fél órás győzködés után megenyhültek annyira, hogy kiegyeztünk 200 dirhamban, persze zsebre. Előtte meg elnéztem egy ellenőrző pontot, mert abból van bőven, csak itt éppen nem láttam rendőrt, és nem igen lassítottam. Az utolsó pillanatban megjelent egy kalyibából nagy mérgesen lengette a kezét és kiállt a kocsi elé. Mondtuk, hogy turist, és nem értünk semmilyen nyelven. Nagyon ideg volt az arc, aztán mikor mondtuk hogy Bamakosok vagyunk, onnantól megenyhült. Innentől hirtelelen nagy haverok lettünk, ölelgetett minket, és véletlenül megjavult a nyelvtudásunk is. A legjobb taktika a hülye túristát előadni, aki nem ért semmilyen, a helyi nagyon okos emberek által beszél, vagy beszélni vélt nyelven. Erre egy jó példa, mikor a helyi feltette a nagy kérdést: "Do you speak english?" Mire én, "yes I do". Emberünk zavartan tekintett rám, majd "Do you speak english?" Barátságosan mosolyogtam rá, és így folytattam "Yes, as I was gonna tell ya I do speak english but you are obviously not". Emberünk teljesen zavarodottan nézett, de csak kinyögte harmadszorra is a szuper kérdést: "Do you speak english?" Ilyenkor szoktam joviálisan mosolyogni és elkezdeni magyarul beszélni hozzájuk. Mint pl. "csízmáskandúr bagaria csízma, mond édes egy komám, meséltem már neked azt a szőke nős viccet?" Ez mindig szokott hatni, kikerekedett szemek, aztán békén hagynak, vagy bamba arccal közli, hogy nem érti. Mire én jóságosan mosolygok, és azt mondom, hát persze, hát persze. No, de vissza Mauritániához. A kellemesnek nem mondható homokviharban haladtunk előre Noukchot felé (mintha kimaradt volna pár betű?), miközben nagy élvezettel kornyolgattuk a legalább 40 fokos vizünket. Hááát, ez bizony olyasmi, ami talán az út legnehezebb része volt, a meleg, majd később a forró víz ivása. Az őrült melegben ha nem iszol, meghalsz, viszont forró vizet inni elég undorító, főleg napokig. Igazán tudhattuk volna a megoldást, ami Zolitól, az abszolút zöldfülűtől jött. Bolero tea por, és máris iható forró tea lesz az undorító forró vízből. Azért a gyomrom attól is kavargott már, de elsőre leküldtem másfél litert az így már iható nedűből. Azon gondolkozom, hogy aludtunk, de nem tudom felidézni. Gondolom akkor eléggé felejthető hely lehetett. Mauritániával az a gond, hogy nincs igazán semmi, csak a homok, meg a nyomor. Noukchoutt a főváros, egy jó nagy város, de tiszta homok az egész város, és a homok vihar ott is tartott még. Egy autó neperről kiderült, hogy egyben hotelos is, és nagyon olcsón megalhattunk nála. Ohh, beugrott hol aludtunk, Noukchottban egy tengerparti kempingben, ahol előszőr 100 euroért akartak egy kis házat kiadni, végül a töredékéért sátrazhattunk mindannyian. Persze adtunk a tagnak pálinkát is, mert mondta, hogy ő togói, és ők keresztények, tehát piálhatnak. Mert ugye Mauritániában szigorú szesz tilalom van, ott nagyon kemény az iszlám. Pl. a homokosokat kivégzik, erre az itiner is felhívja a figyelmet. Szóval, másnap jöttek a nepperek, mi meg tárgyalgattunk velük, mert mindegy lett volna hol adjuk el a kocsit, itt is jó lett volna akár. Közben elmentünk alkatrészt beszerezni a Pajerohoz, ami végül sikerült is. Persze kiderült, hogy nem csak az a baja. Másnap felkutattuk a helyi Mitsubishi szervízt, mert bizony van ott ilyen, aztán szereztünk alkatrészt, és jött az újabb szerelés.

Valamitől így sem lett jó, végül Vilmo eladta a házigazdának potom 1300 euroért. Ha lehúzzuk Bamakoig, és megcsinálja rendesen, simán kapott volna 3000-et érte. Megcsinálni megtudja, verseny szerelő volt 5 évig a Suzuki Racing-nél. Mindegy, ő tudja. Végre tovább indultunk, közben a homok vihar is csendesedett, maradt a 45 fokos hőség. Árnyékban. Ami nincs a sivatagban, főleg nem a kocsiban. Amiben ugye klíma nincs. Meg a szállásokon sem. Csak sok szúnyog Mauritániától, amik átjönnek a hálón is, olyan kicsik. Ez adja az igazi nehézségét az útnak, hogy sosem tud pihenni a szervezet. Dél Mauritánia eléggé gáz hely, iszonyatos a nyomor, az út mellett elhullott állatok, szemét hegyek, amiken vígan lakmároznak a kecskék és a tehenek. Ha még szervest ennének, de eszik a műanyagot. Itt sajnos sötétig nem értünk Kiffába, pedig ott tudtunk egy kempinget, ami elég gané, de jobb nincs. Minden könyv, itiner és egyéb írja, hogy ne vezess éjjel Afrikában. Ez bizony nem vicc, kecske, szamár, tehén, teve az úton. Képzeld ha elgyúrsz egy tevét, mi marad a kocsiból. Nem is beszélve a felháborodott tulajról. Egy tevés kaland alsó hangon 1000 euro, és jó nagy veszekedés. Nem is beszélve arról, ha mondjuk egy kivilágítatlan szamár kordét ütsz el, vagy mondjuk egy gyereket. A gyerekért licselés az alap, úgyhogy ilyenkor azt ajánlják padlógáz, és minnél messzebb kerülni onnan, és lehetőleg kilépni az adott országból. Persze ehhez nem kell odamenni, elég Olaszliszkára leruccanni. Vilmo el is gyúrt egy kecskét egy falu mellett, mi pont utána jöttünk, hallottuk is a helyiek ordibálását egyből. Persze mentünk tovább, nem voltam kiváncsi a haragos helyiekre. Mondjuk elég nagy az a rohadt sivatag, miért pont az út mellett tartják az állatokat, nem értem. Kiffában bementünk a kempingbe, egy épület tetején aludtunk leterített szőnyegeken. Ez ott nagy divat, és rendkívül olcsó szállás forma. Persze, mert együtt kell aludjak tízmillió szúnyoggal, ami nem túl klassz dolog. Előkerült a szúnyog spré is, több kevesebb sikerrel. Meleg is volt, szar is volt, de végül csak reggel lett. Következett az átlépés Maliba, ami röpke 4 óra alatt sikerült is. Ha nem figyelsz, simán bemész illegálisan, mert nem gondolnád, hogy az a kalyiba a határ épület. Persze a katona ruhás hajléktalan külsejű alakok gyanúsak lehetnek, hogy ez mégis csak valami féle hivatalos hely lesz. Itt is mindenkivel össze haverkodtunk, Budapest-Bamako a varázs szó. Végül elindulhattunk Bamako felé, ami még odább volt. Mivel éjjel nem akartunk vezeti, ezért a szavannán aludtunk sátorban. Az a szép Maliban, hogy éjjel sem megy 35 fok alá, vagy még addig sem. Tehát alvás helyett forgolódás, és izzadás. Másnap elértük Bamakot, ami egy völgyben fekszik, tehát hatalmas a szmog. Tojnak magasról a környezetre, mindenhol szemét hegyek, hatalmas nyomor. Közben meg jön egy Q7, aztán egy zsír új X5, meg ilyenek. Szóval hatalmasak a különbségek, egy szűk réteg hihetetlenül gazdag. Van pár elég jó kajás bolt is, mind libanoni kézben. Minden van, csak rohadt drága. A Hotel Seguereben laktunk, ami egy egyszerű kis motel, klíma nélkül. Bamakoról nem akarok sokat írni, a Niger folyó szép, a többi hanyagolható. Ami tuti volt, hogy mangó szezon volt, és én szeretem a mangót. Minden 10 méteren vehetsz. Egy idő után megszokod a kaotikus közlekedést is (valahogy lejöttünk odáig is :))) Az autó eladás nagyon nehezen ment, feltelítődött ott is a piac, meg rengeteg az Európából és a Közel-Keletről lopott autó. Volt olyan kereskedés, ahol egy kocsihoz nem volt papír, vagy kulcs. És valahogy mégis forgalomba tudják őket helyezni. Az újakat meg hozzák fél áron Dubaiból. Viszont összeismerkedtem egy helyi sráccal, ő Hakuna Matata, ami ugye szuahéliül annyit tesz, no problem. Ez persze csak a művész neve, az igazi Omar. Táncos egyébként, iszonyú jól nyomja ezt az afrikai táncot. Az egész családja zenél, tanítottak is djembézni. Mégpedig olyan tanított, aki nemzetközi szinten is elismert művész, rendszeresen járja a világot. Tiszta ilyen kommuna élet, igazi raszta csávók. Mondták, hogy maradjak ott, majd dobolunk, megyünk fesztiválokra, meg minden. Lakjak náluk, kajázunk együtt, mert mi már egy család lettünk. Ja, amúgy Manu Chao 5 napig lakott náluk, kár hogy nem most amikor ott voltam. Nagyon bírom Manu Chaot, szívesen eldumáltam volna vele, nem is beszélve egy kis jammelgetésről. Talán majd legközelebb ;)) Aztán jött a nagy ötlet, hogy menjünk fel kocsival Dogon-földre, és csak utána adjuk el a kocsit. Mert eredetileg busszal, vagy hajóval akartunk felmenni Moptiba. Fel is mentünk Segouba, ahol nincs túl sok minden, viszont viszonylag olcsón kaptunk egy légkondis szobát, ahol végre aludtam egy jót. Persze a folyó part szép volt, meg érdekesek ezek a hosszú csónakok is, de ott is lehangoló a szemét meg a bűz. Másnap felverettünk Moptiba, ami nekem csalódás volt, a prospektusokon egészen mást mutogatnak. Egy nagy koszfészek az egész, persze a mecset jól néz ki, meg a folyó part is, de itt még nagyobb volt a dzsuva. Igaz, itt nem nagyon csesztettek minket, persze ez csak helyi mércével igaz, mondjuk úgy hogy nem forrt tőlük az agyvizem. Arra ott volt az iszonyatos hőség. Szerintem többe került a víz, mint a szállás, de hát ez van, mi választottuk, hogy oda megyünk. Dogon-föld előtt egy kempingben aludtunk, bungallóban. Itt legalább nem voltak szúnyogok. Reggel irány Dogon-föld. Fogadtunk egy guide-ot, ami jó húzás volt, mert végig mesélt a srác, és elég jól nyomta az angolt. Na ez megérte a sok izzadást, és fáradtságot, nagyon különleges élményben volt részünk. Voltunk jövendő mondó néninél is, aki levetkőzött félmeztelenre a produkcióhoz. Aztán Lacival huzatott egy szalmaszálat kettő közül. Na, mondom te addig innen nem szabadulsz amíg meg nem hágod az öregasszonyt. De aztán kiderült, hogy a guide-nak mond jövendőt. Voltunk az öregek házában is, ami pár fadarabbal alátámasztott tetőt jelent. Ott ücsörögnek és nem csinálnak semmit. Mi is bemehettünk, és haverkodhattunk velük, amit meg is tettünk persze. Megmutatták hogy csiholnak tüzet, aztán jót nevettek, mikor Lacinak a huszadik próbálkozásra sem sikerült akár csak egy parányi szikrát is csiholnia. Utána felmentünk a régi városba, ami a szikla repedésben van, fent. Itt olyan meleg és fáradt voltam, hogy a felvezető pár perces úton meg kellett állnom, és mikor felértem rosszul lettem. Azt hittem ott döglöm meg, nagyon rossz volt. Végül elmúlt, és persze jobban lettem. Ami nagyon érdekes volt számomra, hogy voltam Mesa Verde-ben, Colorado-ban, ahol a pueblo indiánok egészen hasonló módon éltek. Talán van a 2006 előtti képek mappámban fotó onnan is. Van bizony, érdemes összehasonlítani: http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2006ElTtiKPekVegyes#5289652195540355234

Visszafelé
még megnéztük Djenne városát, ott van az a nagy furcsa erődítmény szerű
épület, ami valóban homokból van. Egyébként az a nagy mecset, náluk így
néz ki egy mecset. Az Unesco világ örökség része a város. Ez mondjuk
nem látszott, mert mi pont hétfőn mentünk oda. A lonely planet könyve
szerint, ne menj hétfőn Djenne-be, mert akkor van a helyi vásár, több
ezer kereskedővel, fehéreknek inkább nyomasztó, mint érdekes. Mindjárt
felajánlkozott egy helyi guide-nak, majd miután mondtuk, hogy kössz, de
nem, megfenyegetett, hogy akkor ellopják a kocsinkat. Erre mi is
elkezdtünk ordibálni, meg lefotóztuk a fickót, és nagy verést ígértünk
neki. Vagyis inkább Laci, ez neki megy jól, én azért csöndesebb vagyok.
A mecsetet a közeli házak tetejéről lehet lefotózni jól, ez ott bevett
szokás. Persze pénzért. Volt egy kis nyelvi félreértés Laci meg a helyi
muksó között, Laci úgy értette két főnek 1000CFA, a fickó meg fejenként
gondolta. Az a helyzet, hogy egyből nagy ordibálás lett a dologból, a
fickó végül már a gépemet is össze akarta törni, de végül mi nyertünk.
Csak mikor eljöttünk mondtam Lacinak, hogy bizony az ember jogosan volt
mérges, mert fejenként kért egy ezrest. Csak ha Laci bepörög, akkor már
nehéz vele szót érteni, amíg le nem nyugszik, én meg élvezem, ahogy
vitázik a 20 szavas szókincsével. Persze senki nem lopta el a kocsit,
ott vigyorgott a hülye gyerek, hogy minden ok, főnök. Kiderült csak a
haverjainak arcoskodott. Lacival jóval kezd, mert vörös ködös típus,
láttam mikor felpofozott egy arab kamaszt a Bamakon. Mondjuk igaza
volt, mert kövel dobálták a kocsit. Végül visszaértünk Bamakóba, ahol
folytatódott a hőség és a szmog. A napjaink azzal teltek, hogy ültünk
valamelyik nagyobb hotel előtt és vártuk hogy a felhajtók odahozzák a
vevőket. Ott ez így működik. Elég ideg őrlő az iszonyatos melegben,
mikor azt mondják mindjárt ott vagyunk, aztán 2 óra múlva sehol senki.
Végül mindig megjönnek, csak győzd kivárni. Utána jön a sablon szöveg,
jujj, jobb kormányos. Mondom tudom haver, az ide úton nekem is feltűnt.
Utána mondanak egy röhejes árat. Ja, és mindezt úgy, hogy a nepper
közli, hogy x összegért tud vevőt, és tuti a dolog, le van tárgyalva.
Aztán odajön a vevő, és mond fele annyit. Anyátok. 1 hét után már
legszívesebben kapával verném a fejüket. Végül elment minden, de nagyon
vacak áron. Viszont megtudtuk mibe érdemes nyúlni ott. Tényleg van sok
lehetőség, olyan mint itt mondjuk 1990-ben, hiány gazdaság, vad
kapitalizmus ezerrel. Csak ki akar ott lakni mind ehhez. Én biztos nem,
ahhoz nagyon tönkre kéne itt mennem. De lehetőség van bőven, ha nem
kapsz infarktust az agyatlanságuktól. És ezt nem rosszból írom, hanem
azok. Olyan értetlenek, hogy az ember sikítani tudna. Ami a gond ott
túrizmus szempontjából, hogy nincs tengerpart, nincsenek állatok, amik
oda vonzzák az embert. Van ott két magyar srác, Pipu és Totya, tőlük
rengeteg infót kaptunk, nagyon jó fejek. Kár hogy nem maradtunk még egy
hetet, átmehettünk volna Gambiába. Tengerpart, vízilovak, angolul
beszélnek, és nem csesztetik az embert. Hmmm, majd legközelebb.

Végül
a haza út fáradalmai. Fél órás késéssel indultunk Bamakoból, aztán
leszálltunk Nigerben, N'iamey-ben, amiről szó sem volt. Még 2 óra
csúszás. Tripoliban megvárt minket a Brüsszeli gép, mert ugyan az a
légitársaság volt. Fúú, mekkora szar az a Tripoli. Tiszta Rákosi éra.
Persze mexikói sertés influenza őrületben voltak, hőmérőzés, mikor
voltam lázam, fejfájós, mittudomén. Utána csekkoljak be megint, utlevél
ellenőrzés, minden. Miután Bamakoban megkaptuk a beszálló kártyát a
brüsszeli járatra is. Mindegy, végre megyünk Európa felé. Gép leszáll,
van még idő bőven. Megyünk a csomagokért, mert onnan Wizzair-el mentünk
tovább, persze kiszednek a rendőrök, ezer kérdés, csomag piszkálás,
honnan jöttünk, mit csináltunk, stb. Gondolom azt hitték, hogy drogot
csempészünk. Aztán feltettéek a nagy kérdést, hogy hogyan megyünk
tovább. Mondom Wizzair, Budapest. Innen? Mondom, ja. Brüsszel,
Charleroi. Azt mondja az egy másik reptér, nem ez, és hogy akarok
eljutni oda. Mondom ezt talán én kérdezném tőle, mert ő a helyi. Végül
elirányítottak egy infó pulthoz, ahol vehettünk vonat jegyet. Mondták
kb. 1 óra átmenni. Ok, az még belefér. Ja, csak éppen több mint kettő
volt, végül még busszal is mentünk, ahonnan megtekinthettük az éppen
felszálló gépünket. Nem volt kedvünk nevetni. Szerencsére találtunk a
reptér mellett egy elég elfogadható árú szállást, aztán másnap végre
hazaértünk.
Az úton készült összes fotóért katt:
Album1
Album2