Március 21-én útnak indultunk Banjul felé, hogy felépítsük az első kultúrális hidat a magyar és a gambiai gyerekek között. A csomagok mellé természetesen  bekerült az a sok-sok gyermek rajz, amit a hazai gyerekek készítettek több hónap alatt, miután megtekintették „Afrika feketén-fehéren” című fotókiállításunkat. A rajzok természetesen afrika témájúak, a feladat az volt, hogy készítsenek színes rajzokat a magyar gyerekek Afrikáról.

Eközben a gambiai gyerekek is elkészítették rajzaikat, amiket visszafelé magunkkal hozunk majd Magyarországra. Így, a rajzok útján próbáljuk meg az egymástól távoli kultúrákat közelebb hozni, megismertetni őket egymással.
A hosszú és várhatólag viszontagságos útnak nem ismeretlenként vágtunk neki, hiszen mindketten rutinos Afrika utazónak számítunk, már többször is jártunk a térségben.

Beindítottuk hát a motort Budapesten és elindultunk a hosszú útra. Ahhoz, hogy Afrika földjére léphessünk, még jó 3000 kilóméteres út várt ránk a spanyolországi Algeciras kikötőjéig, ahonnan komppal lehet átjutni Tangerbe, Marokkóba. Sokáig tanakodtunk, hogy merre is menjünk, végül úgy döntöttünk, hogy az olcsóbb, de hosszab megoldást választjuk, és elkerüljük a gyors, ámde igen drága fizetős autópályákat. Ezért Ausztrián és Németországon keresztül autóztunk egészen a francia Mulhouse városáig, ahol egy olcsó motelben pihentük ki az első nap fáradalmait. Az út eseménytelenül telt, faltuk a kilómétereket és azon elmélkedtünk, vajon mennyit kell majd várnunk Rabatban amíg kiadják a mauritán vízumunkat.

Második nap már nem tudtunk olyan gyorsan haladni, a közutak természetesen minden városon áthaladnak, ami főleg a reggeli és délutáni időpontokban nagy mértékben lassítják a sebességünket, de legalább kaptunk egy kis ízelítőt a francia hétköznapokból is. Késő estére sikerült átszelnünk ezt a hatalmas országot, az éjszakát ismét egy olcsó motelben töltöttük a Bayounne-ban, közel a spanyol határhoz.

Harmadik nap kora reggel beléptünk Spanyolországba, ahol már megálltunk nézelődni és fotózni is néhány érdekes helyen. Pamplonában végigjártuk az utcákat ahol a híres bika futtatást tartják, majd az El Camino útját követve jutottunk el Estellába, jobban mondva a mellette lévő falucskába. A hely érdekessége, hogy az ottani Bodegas Irache nevű borászatban található egy olyan fali kút, ahonnan a szomjas vándor nem csak hűsítő vizet, hanem akár ízletes vörös bort is tölthet magának egy csapon keresztül. Mindezt teljesen ingyen. 
Nagy szívfájdalmamra Madridot nem volt időnk megnézni, pedig az utunk keresztül vezetett rajta. Viszont még éppen naplementekor sikerült elcsípnünk néhány fotó erejéig Don Quijote szélmalmait, majd onnan már elég gyorsan haladtunk tovább dél felé. Választanunk kellett, hogy lemegyünk a kikötőig és ott alszunk a rengeteg ember között a nagy zajban, vagy inkább valahol az út mellett. Természetesen az utóbbi mellett döntöttünk. Kerestünk egy földutat és elindultunk rajta a sötétben. Gyümölcs fák közözz haladva tettünk meg pár száz métert, és mivel se kerítést se magán területet jelző táblát nem láttunk, felvertük a sátrunkat.

Néhány óra alvás után, még napfelkelte előtt útnak indultunk, és nemsokkal később meg is érkeztünk Algecirasba a kikötőbe. Gyorsan megvettük a komp jegyet és beálltunk a sorba a hajóhoz. Itt már azért érezni lehetett, hogy közeledünk Afrikához, a 10 órás indulásból közel dél lett mire végre kifutottunk. Bő egy óra múlva, amit az erős hullámzás miatt dőlöngélő hajón töltöttünk, végre kikötöttünk Tangerben és Afrika földjére léphettünk. Természetesen előbb még át kellett esnünk a belépési procedúrán, ami európaiak számára elég körülményesnek tűnhetnek, de gondolom sokan emlékeznek még rá, hogyan is ment ez a régi rendszerben nálunk, vagy akár még manapság is, például Ukrajna felé.
Először a szkennerbe kell beállni az autóval, majd következett a vám vizsgálat és a az autó papírjainak rendezése. Az útlevél kezelés szerencsére mindig a kompon zajlik, így legalább azzal már nem kellett foglalkoznunk. Viszonylag gyorsan ment minden, végül kora délután beléphettünk Marokkóba. Pénz váltás, majd irány az autópályán Rabatba.
Megkerestük a mauritán nagykövetség épületét, ahol megtudutk, hogy hétfő reggel tudjuk csak beadni a papírokat, így egy napot várnunk kell, lévén szombaton értünk oda. Sok arab országban vasárnap is dolgoznak, inkább a péntek és a szombat a szabad nap. Itt nem így van sajnos.
Mivel így rengeteg szabad időnk keletkezett, arra gondoltunk mi lenne, ha átmennénk Casablancába és megnéznénk a híres nagy mecsetet. A két város közötti távolság körülbelül nyolcvan kilóméter, ami a 70 euro centes gázolaj árak mellett nem tűnt nagy anyagi áldozatnak.
És bizony nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk, éppen naplementekor értünk oda ehhez a rendkívül impozáns épülethez. Mire végeztünk a fotózással, már bőven besötétedett ami egyet jelentett az esti élet beindulásával is. És micsoda élet van ott! Álmomban sem gondoltam volna, hogy Marokkóban ilyesmi lehetséges. Az utakon egymást érték a luxus autók, Porschék, Ferrarik, az emberek teljesen európai öltözetben jöttek ki-be az amerikai gyorséttermekből, francia divat üzletekből, nyoma sem volt a nőkön nemhogy csadornak, de még fejkendőnek sem. Egy darabig élveztük a nagyvárosi zsibongást, a szombat esi forgatagot, aztán visszatértünk a való világba és Rabat felé vettük az irányt. Mivel az anyagi lehetőségeink igencsak korlátoztottak voltak, ezért az autóban töltöttük az éjszakát a Római-kert előtti parkolóban.

A vasárnapot Rabat felfedezésének szenteltük, elsőnek természetesen a Római-kerttel kezdtük, ha már úgyis ott voltunk előtte. A hely külön érdekessége, hogy telis-tele van gólyákkal, amik  szerencsére még nem indultak el Európa felé, hanem a várfaltól kezdve a környező fákon át mindenfelé a fészkeikben tanyáztak.
Innen a nagypiac felé vettük az irányt, ám útközben belefutottunk egy palesztinok melletti szimpátiatüntetésbe. A hatalmas tömeg skandálva, zászlókat és transzparenseket lengetve haladt végig az utcákon. Mondanom sem kell, egyből előkerültek a fényképezőgépek, ezt nem hagyhattuk ki! Néhányan ugyan furcsán néztek ránk, de mi azért csak lőttük a képeket sorban, még egy kis riport videót is készítettünk. A tömeg csak özönlött végelláthatatlanul, végül úgy döntöttünk elszakadunk a tüntetéstől és a város egyéb nevezetesséei felé vesszük az irányt. Visszatértünk tehát az eredeti tervünkhöz és a bevetettük magunkat a piac végtelen útvesztőjébe, ahol frissítő képpen finom frissen facsart narancslét ittunk. Ehhez már néhány dirhamért hozzá lehet jutni, szinte bármelyik sarkon.
Miután kibolyongtuk magunkat az árusok hada között, kissé kábultan az erős fűszerek illatától haladtunk tovább a part irányába a zegzugosutcácskákon a kék-fehérre festett házak között.
A nap hátralévő részét fotózással és sétálgatással töltöttük, látogatást tettünk egy hamammban is, ahol végre alaposan megtisztálkodhattunk. Igaz itt még furcsábban néztek ránk, mint a tüntetésen, fehérek nem igen szoktak ide járni, ráadásul mind ketten tetováltak vagyunk, ami finoman szólva sem divat a világ ezen tája felé. Este a mauritán nagykövetség melletti utcában állítottuk le az autót, amit ekkora már Hotel BMW-nek neveztünk el, hiszen az alkövetkező két éjszakát megint csak az autóban szándékoztunk eltölteni. Már tudtuk, melyik ház mellett kell megállnunk ahhoz, hogy szállásunk szolgáltatásaiba az ingyen wifi is beletartozzon, és az este hátralévő részét szeretteinkkel való csetteléssel és fotók feltöltésével tölthessük.

Hétfőn reggel beadtuk a vízumkérelmeket és kezdetét vette a másfél napos várakozás, amíg visszakapjuk az útleveleinket. Keresztül-kasul bejártuk az egész várost, még az új állatkertbe is elmentünk, ami nagyon szépre sikeredett, az állatoknak nagy, tágas helyük van, látszik hogy jól érzik magukat. Éhségünket egy ízletes tajinnal csillapítottuk, amihez természetesen az elmaradhatatlan friss narnacslevet ittunk most is. Még egy helyi bevásárló centrumba is elmentünk, szemtanúi lehettünk, hogyan özönlik a nép a McDonaldsba és tömi magába annak az amerikának a szimbólumát, ami ellen a tüntetésen olyan bőszen tiltakozott. Gyorséttermek, nagy bevásárló központok, olcsó hitelek...nos ezt mi már átéltük az elmúlt húsz évben, csak remélni tudom, hogy itt nem egy hasonló válsághoz vezet mindez.

Egy újabb autóban eltöltött éjszaka után végül megkaptuk az útleveleünket, benne a mauritán vízumunkkal. Beültünk a kocsiba és nekivágtunk a több mint kétezer kilométeres útnak, ami a mauritán határig még ránk várt. Marokkóról tudni kell, hogy rengeteg a traffipax és egyáltalán nincs tűréshatár, ha a 100-as táblánál 101-el mentem, már készíthetem is a 400 dirhamot, amennyibe a büntetés kerül. Persze ha az ember már rutinos és helyén van az esze, akkor egy nagy vita árán jó eséllyel megúszhatja a dolgot, vagy lehet, hogy csak 1-2 doboz sörrel megússza a büntetést.
Agadirig autópálya van, onnan viszont sok helyen keskeny egysávos út vezet tovább. Nyugat-Szaharában (amit errefelé nem illik így nevezni, szerintük ez is pont úgy Marokkó, mint az északi részek) még olcsóbb az üzemanyag, €0.50 literenként és gyakorivá válnak az ellenőrző pontok, ahol a papírjainkat ellenőrzik. Több helyen is megpróbáltak pénzt, vagy ajándékot kérni tőlünk, de ha kitartó az ember, akkor előbb utóbb elengedik.  Azért mert egy egyenruhás ember azt mondja fizess, még nem kell berezelni, akkor sem ha esetleg kiabál, itt ez a szokás. Ha mi is határozottak vagyunk, mi nyerjük az ilyen párbajokat. Ebben egyébként igen nagy gyakorlatunk van, történt már velem olyan, mikor jó két órás veszekedés végén mégsem fizettünk semmit egy kongói renőrposzton, pedig már letartóztatással is fenyegettek minket. A helyzetet egyáltalán nem tette kellemesebbé a kezükben lóbált AK-47-es géppisztoly sem, mégis eljöttünk anélkül, hogy olyasvalamiért fizessünk, amiért igazából egyáltalán nem kellene.
Az út egyetlen izgalma a centikre elhúzó hatalmas teherautók és buszokon kívül, a Marrakesh magasságában ránktörő szélvihar, majd hatlamas zápor volt. Előbbinek köszönhetően több helyen is porördögök alakultak ki, a magasba repítve mindenféle növényt, mint egy mini tornádó, az utóbbi természetesen akkor szakadt ránk, mikor megálltunk egy útmenti étkezőnél, ami mondanom sem kell, hogy fedetlen helyen volt. Szerencsére volt egy kis beugró a tető alatt, oda gyorsan átvittek néhány asztalt, így tudtunk megvacsorázni Tiznit környékén. Éjjel kettőig nyomtuk a pedált, végül lehúzodtunk az útról, be a sivatagba és aludtunk négy órát a sátorban. Innen már jóval kevesebb a traffipax, így sokkal gyorsabban tudtunk haladni,  amire szükségünk is volt, ha délután ötig a határra akartunk érni. A határ ugyanis hatkor bezár és csak másnap reggel kilenckor nyit ki újra. Nem szerettünk volna még egy napot elveszteni, épp elég volt a rabati kényszerpihenő.
Errefelé autózni talán a világ egyik legunalmasabb helye, a lapos kősivatag egyhangú táját csak a néhol felbukkanó Atlanti-óceán partvidéke teszi változatosabbá. A dakhlai letérő után még ez is megszűnik, mert a parttól befelé halad az út, marad a holdbéli kietlen táj, ráadásul az útról eltévelyegni sem ajánlatos, mert sok az aláaknázott terület.
Egy utolsó tajin az utolsó kúton és pontosan öt órakor begördültünk a határra, ahol szerencsére már alig voltak, így elég gyorsan elintéztük a papírmunkát. Útlevélkezelés, vámos, autópapír, megint vámos, útleveles, mert megváltozott az ügymenet, ismét autó papiros, végül csak meg lett minden, már csak a nagy könybe kellett hogy beírják a kilépésünket és már mehettünk is tovább. Marokkót és Mauritániát egy senki által nem ellenőrzött terület, az úgynevezett Senkiföldje választjltan a el egymáastól. Mivel régebben a két ország között nem volt túl jó a viszony, ezért egyikük sem szorgalmazza, hogy tisztességes út vezessen át ezen a szakaszon, ráadásul itt egyik ország törvénye sem érvényes. Bónuszként a terület erősen aknásított. Kis utak útvesztőjében kell eltalálni a megfelelőt, ami keresztülvezet a mauritán határhoz. Ha nagyjából bal felé tartunk, akkor előbb utóbb odaérünk és kezdetét veszi egy újabb procedúra. Itt már egészen nyíltan kérnek ajándékot a vámosok és nagyon kitartóak. Végül két pár zoknival megússzuk a dolgot, igaz nagy előnyünk, hogy már ismernek minket, ráadásként elővesszük a mi vagyunk a Budapest-Bamako győztesek adukártyát is, ami már sokszor jött segítségünkre. Itt ennek nagyon nagy jelentősége van, szinte minden kaput megnyit előttünk. Még egy kis alkudozás az autó biztosítás körül, aztán már roboghatunk is a tükör sima aszfalton a főváros Nouakchott felé.
Homokdűnék, tevék és roskatag viskók között autózunk tovább a kresszt még hírből sem ismerő helyiek között. A sátrat megint a sivatagban állítjuk fel, majd a hihetetlenül csillagos égbolt alatt térünk nyugovóra. Ahogy Idomou barátunk mondaná, az éjszakát egy sok csillagos szálláson tölthetjük. Mikor valaki rákérdezett, hol van itt a sok csillagos szállás, ő csak mosolygott, és azt mondta: „nézz fel az égre”.
Afrikában egyébként érdemes mindig olyan helyre húzódni éjszakára, ahol az útról nem láthatnak minket. Így biztonságosabb.

Reggel korán kelés, hogy még a reggeli dugó előtt beérjünk a fővárosba. Rövid keresgélés után megtaláljuk a Szenegáli követséget, ahol hideg zuhanyként ér minket a hír, hogy legközelebb csak vasárnap lesz ügyfélfogadás. Ma csütörtök van és nagyon de nagyon nem szeretnénk itt maradni vasárnapig, vagy ki tudja mennyi idő míg elkészül a vízum.
Szerencsére barátságosan állnak hozzánk, főleg mi után elmondjuk hová is igyekszünk és milyen céllal. Egy kis várakozás után hajlandóak bevenni a papírjainkat, de ez még csak fél siker, meg kell várnunk a nagykövetet, hogy beérjen, ő dönt majd arról, kiadja-e soron kívül a vízumokat, vagy sem. Az autóban várakozva egyre nagyobb a hőség és a legyek száma is kezd a tűréshatárig nőni.
Miki kihasználva a hirtelen keletkezett szabadidőt elment fodrászhoz és levágatta a haját. Azt kell  mondjam,  jó döntés volt a részéről, kiváló munkát végzett a mester, mindössze körülbelül 1000ft-ért.
Végül fél háromkor kezünkben az útlevlek, benne az áhított szenegáli vízummal. Hat és fél órás kényszerpihenőnk után megint az úton vagyunk. Sikeresen kijutunk Nouakchottból anélkül, hogy valamelyik őrült helyi autós nekünk jőjjön, ami nem is olyan egyszerű feladat, a közlekedési morál és a kressz ismeretének teljes hiánya miatt. Ez a közlekedési stílus egyébként nem csak itt, hanem Afrika eddig általam bejárt országaira is jellemző, ezért a sofőrnek állandóan résen kell lennie, ha balesetmentesen meg akarja úszni a kalandot.
Irány Diema a nemzeti parkon át, a másik lehetőség Rosso lenne a határátlépésre, de ott komppal kell átkelni a Szenegál folyón, amihez nem igen fűlik a fogunk, és a forgalom is jóval nagyobb ott.
A dél felé tartó aszfaltozott főútról letérve haladunk tovább a szavannán, homokos földúton, néhol kisebb terepakadályokat leküzdve, ami eleinte eléggé izgalmas feladat, egy teljesen széria autóval, utcai gumikkal. Igaz négykerék hajtásunk van, de inkább csak amolyan divat terepjáró kategóriába sorolhatjuk a járgányt, se terepváltó, se hátsó difizár nincsen benne. Aggódunk az alja miatt is, egy haspáncél megnyugtató lenne ilyenkor. Szerencsére autónk remekül veszi az akadályokat, az sem zavarja, ha vízmosáson kell átkelnünk, vagy az egyik kereke levegőbe emelkedik egy emelkedő legyőzésekor, a homokban meg úgy megy, mintha sínen húznák.
Végre elhagyjuk az utolsó falut is és leérünk a folyó partra, ahol a nemzeti park található. Továbbra is földút vezet előre, elméletileg egy magas töltésen, de ott olyan rázós keresztbordák vannak, hogy vagy nagyon nagy sebességgel lehet csak haladni, ami veszélyes, mert könnyen elüthetünk egy hirtelen felbukkanó varacskos disznót, vagy a töltés melletti utat választjuk, ami hol jó, hol nem, hol megszűnik, hol nem.
Előzőleg már kétszer jártam erre, de eltekintve 1-2 varacskos disznótól és néhány madártól, nem igen láttam állatokat. Most viszont mellénk pártolt a szerencse, egész majom csorda rohan át előttünk az úton, igaz mire előkerülnek a kamerák, már beszaladnak a bozótosba. Egészen közelről figyelhetjük meg amint egy varacskos disznó kicsinyével a vízivó heyhez sietne, egyetlen problémája, hogy pont ott állunk az úton, ahol ő  azt keresztezni szeretné. Megpróbál az út mellett elénk kerülni, ami persze kíváló alkalom, a fotózásra. Még szívesen maradnánk, de attól tartunk este már nem engednek át minket a határon ezért elporzunk a messzeségbe, magára hagyva anyját gyermekével. Útközben rengeteg madár mellett haladunk el, ilyenkor igyekszik felülkerekedni a fotós az emberben, de idő szűkében leginkább csak nézegetjük őket.
Még világosban odaérünk a határra, a mauritán oldalon simán megy minden, bár már eléggé mogorvák, látszik hogy már nemsokára vége a munkaidejüknek. Hogy jobbkedvre derítsük őket, előveszzük a fényképet amit két hónappal ezelőtt készítettünk róluk, mikor erre jártunk legutóbb. A képen a főnök látható, no és persze mi magunk is, széles mosollyal az arcunkon, a Budapest-Bamako Rally győztesének kijáró kupával a kezünkben. Ez persze egy varázsütésre megváltoztatja a kedélyállapotukat, nevetve mutogatják egymásnak a képet, amit természetesen Ben Yusuf megtart magának. Így Mauritániát magunk mögött hagyva, átkelünk a hídon a szenegáli határállomás felé. Vagy inkább írhatnám azt is, hogy a rettegett szenegáli határ felé. A probléma abból adódik, hogy van egy olyan törvény, amely szerint öt évnél idősenn autó nem léphet be az országba. Amennyiben csak áthalaunk az országon, úgy lehetőség van a belépésre, de csak escorttal, aminek az árát tapasztalataink szerint hasraütés szerűen állapítják meg, és összege akár az ezer eurót is meghaladhatja.
Útleveleinket viszonylag gyorsan kezelik, utána jön a vám és az autó papirok rendezése, úgymond a kényes pont. Alaposan megváratnak minket, beszélgetésükből kivesszük, hogy egyikünk tovább engedne, a másiknak viszont nem tetszik, hogy öt évesnél idősebb az autónk. Persze lobogtatjuk a gambiai pecsétes papirunkat, amelyben az egész iskola projekt le van írva, végül nagy nehezen beadják a derekukat, de escortot akarnak mellénk adni 300 euróért. Ez nekünk rengeteg pénz, úgyhogy erőteljesen próbálkozunk alkudozni, végül elküldenek minket autó biztosítást kötni, azzal bíztatva bennünket, hogy utána mehetünk. Ehhez el kell mennünk a közeli falucskába, a biztosítós hölgy ugyanis már hazament, de szerencsére a lakásán is működik tovább az iroda a kései vándorok számára. Megkötjük a biztosítást, majd vissza a határra, ahol újabb alkudozás végén százötven euróért tovább engednek minket, és ami a lényeg, escort nélkül.
Belevetjük magunkat a szenegáli éjszakába, itt már jól jönne a gps, de valamiért nem látja a laptop, pedig két kábellel is megpróbáljuk csatlakoztatni. Már bent járunk az ország közepén, amikor eszünkbe jut, hogy van még egy usb kábelünk, és láss csodát, azzal működik a rendszer.
Mivel igen későre jár már és nagyon fáradtak vagyunk, ismét a sátrazás mellett döntünk, ami itt jóval nehezebb feladat, mert mindenütt művelt földek és falvak vannak. Mi most tényleg pihenni szeretnénk, nyugalomban, lehetőségeinkhez képest csendben. Fél órás keresgélés után találunk egy megfelelőnek látszó helyet a baobab fák között, igaz itt is halljuk a dobszót és az éneklés hangját egy közeli faluból, de már olyan fáradtak vagyunk, hogy csak bedőlünk a sátorba és már alszunk is.
Hajnalban álmosan dörzsölve szemeinket ébredünk, egy gyors fogmosás és máris újra az úton vagyunk. Útközben szokásos cerbona szeleteinket majszolva találgatjuk milyen is lesz majd Gambia, ahová közben meg is érkezünk. Jobban mondva a határra. Először természetesen a szenegáli oldal következik, már rutinosan hárítjuk el a pénzváltók, mogyoró árúsok és egyéb ránktörő emberek hadát, és röpke fél óra múlva már a gambiai oldalon is állunk. Na, itt aztán jól megizzasztanak minket, vámosok, útlevelesek, kitudja még kik. A probléma, hogy nincs Carnet de Passage papirunk, ami tulajdonképpen egy vámbiztosíték lenne, de ugye kinek van ötezer eurója, hogy azt itthon letétbe helyezze eme nagybecsű papír ellenében! Bő két órás hercehurca után sikerül elintézni a papirokat, és beléphetünkaz országba.
Ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, mivel a Gambia folyón sehol nincs híd, ezért csak komppal lehet átjutni a déli partra. A három létező hajóból jelenleg kettő a szervízben van, ha az egyetlen még üzemelő rozsdás zserkezet is megadja magát, akkor leáll a forgalom ami fogalmam sincs milyen következményekkel lenne az ország életére.
Egy ellenörző pontnál kiderül, hogy kompjegyet nem lehet venni a kikötőben, vissza kell mennünk ötszáz métert és ott van az iroda. Logikus, nem? Visszamegyünk a jegyekért, külön kell az autóra és külön minden utasnak.
Már a határon figyelmeztettek bennünket, hogy legyünk türelmesek, mert nagyon sokat kell majd sorban állni. Rögtön tudtam ez mit is jelent. Valakinek majd csúszópénzt kell adni, és akkor előre vesznek minket. Miért pont Gambia lenne kivétel a kontinensre jellemző általános korrupció alól? Sejtésem rövidesen beigazolódott, amint a kompkikötőbe értünk. Azonnal segítők hada rontott ránk, beszélhettem a a biztonsági főnökkel, aki unott arccal kérdezte tőlem, hogy mi a fenét akarok, végül nem őt kellett megkenni, hanem kiderítették, hogy a csomagjainkra is kell külön jegyet vennünk. Ebből persze nagy vita kerekedett, végül nem tudtuk kikerülni, az újabb pénzkiadást. Hetvenöt dalasival szegényebben várakoztunk a tűző napon, a tömegben. Közben az árúsok és kéretlen segítők folyamatos próbálkozásait igyekeztünk elhárítani, még a cipőmet is kitisztították és megvarrták, amit én egyáltalán nem kértem, de olyan villám gyorsan lecsapott rám a jóember, kihasználva, hogy másokkal vagyok elfoglalva, hogy esélyem sem volt vele szemben. Persze a végén nagy vita lett az elvégzett munkáért járó anyagi ellenszolgáltatásból, én leginkább egy-két pólóval szerettem volna rendezni a számlát, ő meg csillagászati összegekről beszélt. Közöltem vele, hogy nem új cipőt vettem tőle, ő meg elkezdett hablatyolni, holmi tíz éves garanciáról, ami a varrást illeti. Ezen persze kedélyesen elkacarásztam, végül egy jóval szerényebb összegben megegyeztünk, majd örökre elváltak útjaink.
Pár órás várakozás után egyszer csak feltűnt végre a hajó, roskadásig tömve emberekkel. Vagy negyed órán keresztül hömpölygött kifelé a tömeg, nem is értettük hol fért el ennyi ember rajta. Biztonság, meg ehhez hasonló csakaságokkal az üzemelők nem igen törődtek, csak remélni tudtuk, hogy nem pont velünk borul majd fel a rozoga tákolmány.
Közben egy helybéli lány is bekéredzkedett hozzánk, gondolom ő már tudta, hogy sokkal kellemesebb egy autóban tölteni a több mint egy órás utat, mint összepréselődve állni a tűző napon. Gondoltuk, miért ne vigyük el, legalább informácikókat kaphatunk róla az országról.
Hatalmas szerencsénkre pont utolsó autóként sikerült felpréselődnünk, a minket megelőző választási csapat autói mögé. Ugyanis pont egy nappal érkezésünk előtt voltak a parlamenti választások az országban. Ők természetesen soron kívül hajthattak fel. Igaz mi is, de csak utánuk. Megérte az a pár ajándék a segítőknek, nem sok kedvem lett volna még három-négy órát várakozni a következő kompra.
Az autók után elkezdett felözönleni a tömeg a hajóra, minden egyes négyzetceniméterén vagy egy ember, vagy egy csomag állt és félő volt bármelyik pillanatban felborul az egész ahogy ide-oda imbolygott a hullámokon. Lassan pöfögtünk a túlpart felé, közben megtudtuk, hogy Mirian, újdonsűlt útitársunk utazás managementet tanul egy nemzeközi főiskolán Banjulba, az első osztályú női ligában focizik és nagyon szeret énekelni. Nagyon kedves lány volt, sok-sok lány testvérrel, akik mind a környező országokban mentek férjhez. Mondta, ha bármilyen információra van szükségünk a térségben, csak szóljunk, mert biztos tud segíteni. Az ilyen kapcsolatok aranyat érnek mindenhol a világban, de Afrikában egészen bizonyosan. Végül kiszállt és mi ismét kettesben folytattuk tovább az utunkat. Igaz innen már nem sokáig, pár perc múlva megérkeztünk vendéglátóinkhoz, Csilláékhoz. 

Fotók: http://www.flickr.com/photos/jakuza68

Fotókiállítás - Afrika feketén-fehéren

Szeptember 9 és október 15 között időszakos kiállítás a MAG szervezésében, a Magyarok Világszövetsége épületében "Afrika feketén-fehéren" címmel. 1152 Budapest, Semmelweis u 1-3
Megnyitó szeptember 9, 18 óra. 

Válogatás Nagy Miklós Zoltán és Novák Tamás fotóiból, melyeket afrikai útjaik során készítettek Marokkótól Dél-Afrikáig. 

Nagy Miklós Zoltán kétszeres Budapest-Bamako győztes, több mint harmincszor járt már autóval Maliban
Az alkotó saját blogja: http://fourfinger.blog.hu/

2012-ben Daciával Bamakóba!!!

http://www.facebook.com/pages/Dáciával-Bamakoba-Team/233490256676726

Afrika feketén-fehéren fotókiállítás

Nagy Miklós Zoltán és jómagam fotóiból csinálunk egy fotó kiállítást szeptember 9-től

http://www.facebook.com/event.php?eid=223072731058450

Gabi naplója 2011 január 19

A mai cél: Ourzazate közelében a Sziklálk szeme című horror film forgatási helyszíne, az esti tábor ugyanis pont a díszletek mellett lesz. Táv 580 km...keresztül a Magas-Atlaszon!

Reggel 5-re terveztük az ébresztőt, de 4 lett belőle, mert Zsolt a magyar idő szerint állította be a vekkert. Semmi gond, így legalább már 5-kor úton voltunk. Tudtuk, hogy mi a hegyeken keresztül akarunk átkelni, ami leglább 250 km jelent kacskaringós szerpentineken, rossz útviszonyok között. Az első megálló Cascades d' Ouzoud vízesése volt, ahol persze tettünk egy nagyobb sétát, Tomi cipelte az állványt és a fényképezőt is, mert jó képet akart csinálni, amihez állítása szerint kell az állvány. Biztos, ezt ő tudja. Innen Imi n Ifni furcsa sziklái felé vettük az irányt, ahol nem időztünk túl sokat, mert időben szerettünk volna átkelni a hegyeken, hogy még sötétedés előtt magunk mögött tudjuk őket.
Aztán irány a szerpentin. Bevallom néha nyüszögtem a fiúknak, mert szerpentinben és szakadékban volt részünk bőven, helyesebben az egész 250km csak abból állt. Mikor már a fiúknak is kezdett elegük lenni, mert a kilóméterek oly lassan fogytak, hogy azt hittük sosem érünk a végére, előkerült minden pisi megállónál 1-1 sör, számomra még a Jameson is, ami átsegített a húzos szakaszokon. A táj leírhatatlan, csodás, mesebeli. A hegyek oldalába épített kis falucskák, a lakosok, úgy bámultak minket, mintha a Holdról jöttünk volna, a növényzet, ami ami állandóan változott, majd végül teljesen megszűnt és csak a kopár sziklák maradtak. Hihetetlen, de itt láttam olyan hatalmas kecskenyájat, mint még eddig sehol! A meredek, kopár hegyoldalban csak úgy kavartak felfelé többszázan, többféle színben pompázva.

Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor sötétedett ránk, amikor már csak félórányi szerpentin volt hátra, majd végre kezdett kiegyenesedni az út, és 8 körül végre elérkeztünk a táborhelyhez. Autó még alig volt, viszont Budapest óta itt találkoztunk először Stofival és Katával. Csak azok voltak a táborban, akik nem Almeriánál jöttek át a komppal, hanem Gibraltár környékén, vagy esetleg éppen jóval előbb már Genovában bekompoztak, kihagyva a maratoni európai szakaszt. Hiába volt tábortűz, vacsi és jó fej társaság a metsző hideg szél hamar a lakókocsiba űzött minket.

Gabi naplója - január 16-17

Ébredés hajnali 5 órakor, jobban mondva kelés, mert ilyenkor még ébredésről nem beszélhetünk, se kávé, se cigi, csak úgy kódorgok még félálomban. Azért a reggeli szíverősítő gyanánt lehúzott pálinka kostoló megtette a hatását, rögtön vidámabb hangulatban ment a pakolás, így már 3/4 6-kor kigördültünk a szálloda elől.
A mai cél Alméria kikötője, valahol a távoli Spanyolországban. Ha minden jól megy valamikor éjjel fogunk odaérni, hiszen több mint 1600km van még odáig. Ráadásul a megpakolt L200-as a lakókocsival még pluszban megterhelve nem éppen zergeként kaptat fel a dombokon, hegyeken, amiből errefelé akad bőven.
Magunk mögött hagyjuk Olaszországot, majd a Riviérát, Marseillét és végül elérkezünk a spanyol határ közelébe. Az utolsó fizető kapunál kipattant a kezelő fickó a bodegájából, csinált egy gzors fotót rólunk, majd mosolyogva közölte, hogy Facebook...ez jól esett! Aztán jött a hegyes völgyes spanyol táj, amit Táltos annyira szeretett, hogy sok helyen jó ha 50-el értünk fel az emelkedők tetejére.
Biztos csak azt szerette volna, hogy ne rohanjunk el a táj mellett.
Hogy teljes legyen az élvezet az utolsó pár száz kilométert hatalmas ködben tettük meg az éjszakában, de végül begördültünk a kikötőbe, ahol egyetlen bamakós járművet sem láttunk hajnali 3-kor. Elsőnek érkeztünk a kikötőbe az egész mezőnyből!
Egy jó óra múlva futott csak be Döme és Bíró Gabi, a két motoros akikkel még valamivel északabbra egy benzinkútnál futottunk össze pár órával korábban. Kockára fagyva ültek, teljesen elgémberedve a motorjaikon. Le a kalappal előttük, én a kocsiban is fáztam a ködös, szuttyos szakaszokon, motoron el sem tudnám ezt képzelni, az már igazi mazochizmus lehet.
Mivel a komp reggel 10-kor indul, ezért egy darabig beszélgettünk, majd 6 után átvettük a jegyeket, végül Tomival úgy gondoltuk ideje kipróbálni milyen is az ágy a lakókocsiban. Közös fekvőhelyünk mindössze 1m széles volt, az alját 2 felfújható polyfoam képezte, arra raktuk a hálózsákot, azokba meg magunkat. Vagy másfél órás alvás után vaksin kászálódtunk ki a lakókocsiból, ahol Zsolti Labellóval, kávéval és sörrel várt minket. Ő semmit sem aludt, nem tudom hogyan csinálja, de bírja. Közben többen is befutottak, köztük a Kaktusz Team is egy nagy Hummerrel. A csapat a nevét kedvenc kutyusuk után kapta. Kaktusz egyébként igazi tacskó, nem haverkodik ám akárkivel.
Végre megindul a sor, pár perc és már fenn is vagyunk a kompon. Kajüt jegyünk nincs, gondoltuk majd elpihenünk az üléseken, ahogy sokan mások is szokták, ezzel is spórolunk a költségeken. Aztán ahogy felmegyünk az utas részbe, egy kedves hölgy alkalmazottól megkérdeztem, hogy van-e lehetőség valahol letusolni, ha nincs saját kabinunk. Mire ő megkérdezte, hogy szeretnénk-e esetleg saját kabint, ingyen? Naná, hogy szerettünk volna! És láss csodát, fél perc és már kezünkben is volt két kulcs, Zsolti még külön kabint is kapott. Tomi már akart volna menni aludni, hiszen ő eddig versenyzőként vett részt az előző futamokon, és ahhoz volt szokva, hogy itt a kompon tudott először aludni végre egy kicsit, de Zsolti felvilágosította, hogy túrában ez másképp van, ilyenkor az a szokás, hogy csak lezuhanyzunk, aztán irány sörözni.
Így is tettünk, a fiúk előre mentek az útleveleket lepecsételtetni, meg persze vettek egy üveg Jamesont nekem és pár zsugor San Miguel sört. Mert hogy itt a hajón azt is lehet kapni.
Alaposan hódoltam a zuhanyozás élvezetének, ki tudja mikor lesz megint hasonló luxusban részem Afrikában.
Közben beindult a sörözés és persze az élménybeszámoló is, persze a fiúk vitték a prímet a régebbi élményeikből mazsolázva. Közben persze ahogy fogyott a sör, úgy kellett egyre gyakrabban kimenni cigizni is, ami nem is volt baj, mert szépen sütött kint a nap, a levegő is 20 fok körülire melegedett fel végre. Az egyik cigizésnél észrevettem, hogy egy delfin raj követi a hajót. Csodálatos élmény nézni ezeket a gyönyörű állatokat, ahogy karcsú testükkel siklanak a vízen, játékosan ki-ki ugrálva a hullámok közül.
Rengeteg sör elfogyasztása után végre kikötöttünk Nadorban. Megjöttünk Afrika!
Persze még hátra volt a belépési procedúra, ami bizony elég körülményes dolog, de ennyi sör után az embernek ez már fel sem tűnt. Főleg Tomi szerepelt nagyon, haverkodott a vámosokkal, végül még Bob Marleyt is énekeltek közösen, az egyiküknek még egy cd-t is adott ajándékba. Persze az ilyesmi is gyorsítja a belépést, ez már csak így megy ezen a kontinensen.
Végül kihajthattunk a kikötőből, de mivel már esteledett, ezért úgy gondoltuk nem megyünk tovább, hiszen első feladatunk a pénzváltás lett volna, a bankok meg már mind zárva voltak.
Nem sokat keresgéltünk, pont az út túloldalán  volt egy szép nagy üres placc, oda átvonult az egész brigád, ami ekkorra már jó néhány autóból állt. Szépen leparkoltunk a verdákkal, előkerültek a kemping asztalok és székek, meg persze még egy csomó sör.
Jó pár sör után nagyon feszített már a hólyagom, úgyhogy elindultam wc-t keresni vissza a kikötő felé, ami sikeres is volt, utána viszont teljesen eltévedtem, sehogy sem találtam a visszavezető utat.
Végül sikerült két rendőrre lelnem, őket kérdeztem meg, nem tudják véletlenül hogy hol vannak a bamakósok? Rendesek voltak és visszakísértek rögtönzött táborunkhoz, majd elmentek.
Kisvártatva visszajöttek, és közölték, hogy itt nem tölthetjük az éjszakát, mert ez a hely nem biztonságos. Mi persze egyből arra gondoltunk, hogy kezdődik a lehúzós játék, de csodák csodájára nem ez történt, tényleg csak jót akartak nekünk.
Visszairányítottak a kikötő egy bekerített részére, ahol még wc is volt, így tényleg jó kis tábornak bizonyult. Letelepedtünk, újból kicuccoltunk és persze folytattuk az italozást. Móni főzőtt egy isteni paprikás krumplit, Zsolt pedig szalonnát sütött.
Sikerült az ölembe borítani a paprikás krumplit, így már elég jól nézett ki a nadrágom, hátul csokis, elől meg mint aki a saját ölébe hányt.
Egyszer csak megjelent a rendőr srác és közölte, hogy van ennél egy sokkal jobb hely, költözzünk át oda! Mondtam neki, hogy mi már nagyon fáradtak vagyunk é hogy már tökéletesen berendezkedtünk itt, úgyhogy nem megyünk sehova. Ezután még dumáltunk egy jó darabig, de csak két dolog maradt meg az emlékeimben. Az egyik, hogy megkérdezte férjnél vagyok-e, mire gyorsan igennel válaszoltam. Válaszom nem igen zavarta, elkérte az email címem, hogy majd írjon nekem. Megadtam neki, gondoltam legyen egy jó napja :)
A másik amit tudni akart, hogy mire való a C vitamin, amit Zsolttól kapott. Mondtam neki, hogy egészséges és fitt lesz tőle, de láttam rajta nem igazán érti, hogy minek kéne ezt neki szedni, mikor ő így is nagyon egészséges és fitt...

Gabi naplója 2011.01.15

Gabi naplót írt a bamakó alatt, gondoltam megosztom veletek is. Persze lehet hogy helyenként a saját gondolataimat is beleszövöm majd, de remélem ez nem vesz majd le az értékéből.
No lássuk, milyennek láttuk mi a 2011-es Budapest - Bamako futamot.

Szombat reggel vagy egy jó órával a rajt előtt már ott dideregtünk a parc fermében az autónál. Persze ilyenkor az ember nem a hideggel foglalkozik, hiszen azt igazán nem is érezzük, ahhoz túlzottan teker bennünk az adrenalin. Körülöttünk szeretteink, a család, szülők, gyerekek, barátok, akik mind azért jöttek, hogy búcsút vegyenek tőlünk, hogy lássák amint átgördülünk a rajton és megkezdjük a hosszú és izgalmakkal teli utat a miénktől oly nagymértékben  különböző világ felé. Írhattam volna azt is, hogy ismeretlen világ felé, de az ugye nem lett volna igaz, hiszen most veselkedtem neki negyedszerre az útnak Bamako irányába.
Én már írtam akkor is az élményeimről, igaz minden úton rengeteg új kaland vár ránk, de most inkább Gabi szemszögéből szeretném megmutatni az eseményeket, hiszen neki ez volt az első bamako az életében.

Ebben az évben Villámék rátettek még egy lapáttal a felhajtásra és jelmezes rajtot hirdettek. Mit mondjak a siker tökéletes volt, teljes őrület, bolondabbnál bolondabb jelmezekben parádéznak az indulók. Van itt minden, búvárruhás, békatalpas ember, malária szúnyognak öltözött srác és még ifjú házasnak öltözött csapat is, akik sörös dobozokat húznak a kocsi után, teljes a kavalkád.
Beállunk a sorba, előttünk pont a rozsdás kis polszki röcög, mi meg izgalomtól fűtve nézzük ahogy egyre közeledünk a rajt kapu felé. Végre odaérünk és felhajtunk rá. Zsolti pár szót mond a csapatról, ahogy az már ilyenkor szokás, még gyorsan kiszállunk és integetünk mindenkinek, aztán beülünk vissza az autóba és legördülünk a rámpáról.
Végre, elkezdődött a kaland, amire annyit vártunk, Afrika, jövünk!
Nyugodt tempóban, vidáman faljuk a kilométereket, van még bőven, hiszen az esti cél Genovában, 1100km-re van.
Az út nagy része autópályán vezet Szlovénián keresztül, ahol az első említésre méltó élményünk az volt, mikor a pálya túl oldalán észrevettük, hogy egy Touareg vontat egy nagy kamiont. Már önmagában ez is elég érdekes lenne, de hogy mindezt hegynek felfelé tette meg, az már tényleg nem semmi. Kár hogy nem tudtuk felvenni, szerintem jó kis reklám anyag lett volna a Volswagennek.
Közben jókat falatoztunk menet közben, sikerült is beleülni egy csokiba, amitől egy szép folt virít a nadrágomon, elég kellemetlen helyen, ráadásul az ülés és Tomi hátizsákja is olyan lett...A fiúk nem vették túl komolyan a dolgot, jót nevettek a történteken, mondván, hogy nem is lenne igazi az út, ha ilyesmik nem történnek közben.
Estére megérkezett a köd is, pedig nélküle is elég fáradtak voltunk már mire a szállodához érkeztünk este 11 óra körül. Még csak egy-két bamakós autó állt a parkolóban, jobban mondva a szálloda előtt és szemben, hiszen saját parkolója nem volt a szállásunknak. Kis bonyodalmat okozott, hogy először 2 szobát kaptunk 1 áráért, aminek persze nagyon örültünk, aztán közölték Zsoltival, hogy bocs haver, de mégis csak egy szobában kell hogy aludjunk. Gondolom a portás azt gondolta, hogy késő este már úgysem jön túl sok vendég, akkor miért ne legyen jó fej velünk és adjon egy ráadás szobát. Persze közben befutott a többi autó is és rájött hogy sokkal jobb lenne azt a szobát is pénzért kiadni. Bezuhantunk az ágyba, hiszen másnap reggel 5-kor volt ébresztő és már aludtunk is.

Igazi afrikai élmények Tlac tollából

Tlac barátomnak már megint egy eszméletlen jó ötlete támadt, történetesen feltette a betelt útlevelének oldalait a netre és azokon keresztül mesél afrikai élményeiről, melyekben nekem is volt szerencsém szereplőként részt venni. Ráadásul teszi mindezt azzal a jó adag humorral, amit már megszoktam tőle. Csak kövessétek a linket, ha igazi kalandokról szeretnétek olvasni http://homokdune.hu/elmenyek/egy-utlevel-vege

Gyula bamakós fotói...

Az összes fotóért katt a linkre: https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011GyulaFotoi

Fotók, videó

Felkerültek a fotók végre, 3 mappába és a videó is, igaz 5 részre kellett darabolni, mert csak így lehetett feltölteni a youtube-ra.
videó:
http://www.youtube.com/watch?v=oxhZqezfxCc
http://www.youtube.com/watch?v=2R8YfGTuDjU
http://www.youtube.com/watch?v=Ai15al6ydK0
http://www.youtube.com/watch?v=ZckOhULCl54
http://www.youtube.com/watch?v=LaCdPE5JBlc
képek:
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011_01
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB201102
https://picasaweb.google.com/jakuza68/BB201103

Szupercsapat Bamakóban

Megérkeztünk Bamakóba, véget ért a 2011-es futam. Nagyon szuper út volt, köszönhetően Tlac-nak, hiszen ő írta a pályát. Zsoltinak sikerült eladnia az autót, most éppen valahol a repülőn ül Casablanca és Róma között. Mi még Bamakóban vagyunk, holnap vagy holnapután indulunk először Dogon-földre, onnan meg vihar sebességgel haza.
A Hotel Tamana-ban vagyunk, ami pont a La Terrace mellett van. Ha voltál már Bamakóban, akkor ismerned kell a "teraszt", ha meg nem, akkor gyere el és nézd meg :)
Nemsokára indulunk piacozni kicsit, ellötyögünk pár órát a népművészeti piacon, aztán valószínűleg pihi a hotelben, mert a nagy hőségben nincs kedve az emberbnek túl sokat mászkálni. Erre még rátesz a hihetetlen nagy szmog, ami sokszor egészen fullasztó sajnos, még a szemem is ég tőle, nem beszélve a levegő vételről. Óscka autó roncsok, vadonat új, méregdrága terepjárók, rengeteg motoros jellemzi a közlekedést és persze teljesen kaotikus közlekedés, nagyrészt köszönhetően a vezetési morál teljes hiányának. De mégis működik a dolog, valahogy mindig átverekedjük magunkat ezen a káoszon.
Van egy kedvenc kajáldánk, egy libanoni gyors étterem, délután gyalog szoktunk kibattyogni és mindenféle finomságot magunkba lapátolni. Kb. 1km-re van a szállástól, de már jól esik kicsit mozogni, hiszen 2 hétig jóformán semmi mást nem csináltunk, csak ültünk az autóban.
Ez egyébként egy jelentős különbség a túra és a verseny között, hiszen versenyben a pontoknál ki kell szállni, sokszor fel kell mászni pl. egy domb oldalra, tehát sokkal többet mozog az ember. Viszont kevesebbet alszik, igaz túrában sem aludtuk túl magunkat egyáltalán, sokszor 5-kor keltünk és mégis sötét lett mire a táborba értünk.
A lakókocsi nagyon jól bírta az utat egészen Mauritániáig, ott végleg megadta magát, így odaajándékoztuk egy helyi halászfalunak. Persze előtte még ráírtuk, hogy Üvegtigris 4, meg tele firkáltuk üvegtigrises szlogenekkel (Futottam :)) Mindjárt az első nap Marokkóban rámentünk a 4x4 szakaszra, ahol volt egy útlezárás, amit szépen kikerültünk egy elég keskeny és izgalmas úton. Természetesen kiderült, hogy az egyik forduló koordinátája pont a lezárt szakaszra esett, és hogy mások simán bementek oda. Nem gond, csak kissé hosszabb lett a terep szakasz :)) Aztán jóval délebbre Sidi Ifninél csak a tábort ütöttem be, azt kihagytam hogy 4x2-vel Guelmim felé kellene kerülni. Így végül a 4x4 útvonalán mentünk be, ahol mindjárt defektet kapott a lakókocsi. Mivel a 19-es kulcs otthon maradt a nagy pakolásban, felnin húztuk a vasat a tábor felé, elég kemény terepen. Vagy 10km után pont jöttek Tlac-ék, ők segítettek ki minket a kerékcserénél, de még ezután jött az igazán brutál szakasz, ami finoman szólva sem lakókocsinak volt tervezve. De megcsináltuk, köszönhetően Zsolti kb. 15 éves terep rally-s múltjának. Reggel aztán láttuk, hogy a tengely teljesen elferdült a lakókocsi alatt, a jobb oldali kerék teljesen lehetetlen szögebn állt. Óvatosan elgurultunk a következő városig, ahol röpke 3 óra alatt sikerült megértetnünk a nagyon szakképzett helyi szerelőkkel, hogy azt szeretnénk ha szétvernék az egész hátső kereket és ami körülötte van, hanem hogy egyenesítsék ki a tengelyt. Végül sikerült a nagy mutatvány, kerék egyenes, mehetünk tovább.
Sajnos a B2 Beach előtt megint megadta magát a tengely, ekkor már nem lett volna értelme újra javítani, hiszen az anyag úgy elgyengült, hogy nem sokáig bírta volna. Az meg az utazók nagy kézikönyve szerint nem okos dolog, ha kanyarban megelőz minket a lakókocsi kereke, mert akkor szinte biztos a bukfenc. És azt még Chuck Norris sem szeretné kipróbálni, milyen a mauritán közegészségügyi ellátás.
Szóval lényeg, a lényeg, jól éreztük magunkat, érdekes helyeken jártunk, és feltöltődtünk élményekkel, amik segítenek átvészelni a hideg napokat majd odahaza míg végre eljön a tavasz.
És persze már kalandoznak a gondolataim a 2012-es futam irányába :)) Állítólag Bissau Guineát is érinti majd a menet, ami egy teljesen új ország lenne, mint ebben az évben Szenegál volt.
Több mint 2000 fotó, több óra videó...remélem hamar elkészülök velük...

BB2011 sajtótájékoztató

 Pár szóban: hideg volt, eső volt, és persze egy csomó őrült bamakós is jelen volt. Fűvel borított trabi, rozsda temető kispolák, halottaskocsi, világ legkisebb embere és hasonlók. És persze mi is ott voltunk a lakókocsival együtt. De inkább a képek beszéljenek most helyettem: http://picasaweb.google.com/jakuza68/BB2011_01

Sajtótájékoztató 13-án, csütörtökön

Már csak pár nap és végre indulunk! Ma elkezdtem összeszedni a holmikat amiket vinni akarok, szerintem össze is szedtem mindent. Persze lehet hogy reggelre kiderül, hogy valami tök fontosat kihagytam...2 éve pl. a jogsimat hagytam csak itthon. Persze mint tudjuk nem a papír vezeti az autót :)))
A kajás dobozokat is telepakoltam minden földi jóval...akarom mondani konzervvel, zacskós spagettivel, meg hasonló nyalánkságokkal. A bamako nem a kulináris menyországról szól. Igaz ebben az évben abszolút luxus körülmények között fogunk utazni. Még asztalunk is lesz, hideg sör a hűtőben és egyéb eddig elképzelhetetlen dolgok.
Ha valakit érdekel milyen őrült járgányok lesznek a futamon, az jöjjön csütörtökön az Intercontinentál elé, mi is ott leszünk reggel 9-től a délelőtt folyamán.

Pénteken lehet beállni a parc fermébe, ez teljesen nyitott esemény lesz, bárki bejöhet, fotózhat, dumálhat velünk, vagy akár megajándékozhat egy kisebb szigettel is, ha nincs éppen jobb dolga. Ez egyébként egy régebbi ötletem, ami egy alkohol gőzös nyaralás alatt született az agyamban. Nem másról van szó, mint Jakuza Köztársaságról, amit valahol egy szubtrópusi kis szigeten hoztunk volna létre. Államformája a bulisztatikus közösség lett volna, vagyis minden a buliról szólt volna. Sajnos e nemes terv megrekedt a tervezgetés szintjén, pedig szerintem hatalmas lehetőségeket rejt magában. Tehát ha van egy felesleges szigeted, mi szívesen levesszük a terhét a válladról :)))
Ha se csütörtökön, se pénteken nem tudsz eljönni, akkor szombaton a rajtnál tudsz velünk utoljára találkozni a Hősök terén reggel 8-tól. Csinálhatsz rólunk fotókat (csak a gyerekeidnek ne mutasd meg, ha jót akarsz :)), megveregetheted a vállunkat, kérdezhetsz tőlünk mindenféle okosat...vagy egy csomó hülyeséget is, mi mindenre szívesen válaszolunk, ha mégsem, akkor peched van, mert vagy nem érünk rá, mert éppen el leszünk foglalva (tudod, mi most pár hétre elmegyünk Afrikába, ezért leszünk ott), vagy azért mert nem szeretjük a hülye kérdéseket és nincs kedvünk még csak megjátszani sem, hogy szeretjük őket, vagy csak egyszerűen csak mert csak, vagy mert nem hoztál szigetet. Tehát a legtutibb módszer, ha nem kérdezel hülyeségeket...őőőő...ja igen, és ha hozol szigetet.
Mi ez az őrült szigetelés velem ma? Teljesen az agyamra megyek vele, annyi biztos. Szerintem ez már a közeli rajtnak tudható be.

Addig is kövessétek ezt a linket: http://www.youtube.com/watch?v=qbsCSzyunJs&feature=autoplay&list=FLUaPQ7AI6yzE&index=5&playnext=4
Ennek ugyan semmi köze hozzánk, csak gondoltam gyakoroljátok a kattintgatást :)))

BB2011

Megvannak a vízumok! Pedig még pár nappal ezelőtt olyan hírek voltak, hogy csak január elejére lesz készen az összes vízum. A mauritán és mali autó biztosítások is megérkeztek, már csak a szenegáli hiányzik.
Ma ipróbáltam a GoPro-t, beraktam a szélvédőre. Persze a pesti utcakép nem túl érdekes, és egyenlőre nincs is mivel összevágni, de mire hazajövünk, addigra szerintem megoldom ezt a hatalmas problémát.
Lényeg, hogy jól működik, persze még van mit csiszolni a technikámon, de most már elég jól eltalálom, hogy éppen be van kapcsolva, vagy sem :)))

Rajtszám

Örömmel értesíthetek mindenkit, hogy hivatalosan 144 a rajtszámunk.
Szerdán megyünk be az irodába a vízumokat intézni.

2010-es Budapest-Bamako film a Duna TV-n

Végre bemutatásra kerül November 28-án 16:10-es kezdéssel Borsa Miki filmje. A 2009-es film is nagyon jó volt, végre egy tárgyilagos film a Bamakóról, ebben biztosak lehettek, hogy nem csak a szépségkirálynők lesznek benne.

"Budapest-Bamako 2010 - A terror árnyékában '55

Magyar Dokumentumfilm

Rendező: Borsa Miklós

Operatőr: Borsa Miklós

Az ötödik, jubileumi Budapest-Bamako résztvevői már mindent bepakoltak, amikor megtudták, hogy az Al-Kaida fegyvereseket toboroz a mezőny megtámadására. A verseny azonban nem maradt el, mint a 2007-es Párizs-Dakar, de a cél megváltozott. 2010-ben a Budapest-Bamako a marokkói Agadírban ért véget. Már annak, aki nem borult fel hamarabb..."

Készül a verda

Legújabb képek a készülő autóról. Még nincs teljesen feldíszítve, ami a jó hír, hogy műszakilag rajtra kész állapotban van a járgány, már csak azon kell agyalnunk hogyan tegyük még látványosabbá :))

Jakuza menni Bamako :)))

A mai naptól hivatalos, mégis ott leszek a Budapest-Bamako 2011-es futamán, ráadásul Gabival együtt...hát kellhet ennél több egy embernek?
Eredetileg Nicaragua szerepelt a terveimben, de ahogy közeledett a jelentkezési határidő végső dátuma, egyre jobban éreztem hogy valami nincs rendben velem, és erre csak a Bamako lehet az orvosság. Mert az nem lehet hogy nélkülem gördüljön át a mezőny a rajt vonalon. Szerencsémre Fenyvesi Zsolti barátom autójában volt még hely kettőnk számára, így kapva kaptam a lehetőségen, és gyorsan beregisztráltuk magunkat.
Igaz, nem verseny kategóriában megyünk majd, de szerintem így is lesz élmény bőven, hiszen spririt kategóriában indulunk egy L200-as Pajero-val, amire még egy lakókocsi is rá lesz akasztva.
Fotók majd később jönnek a gépállatról, mert még szépítkezésen tartózkodik, de igyekszünk hogy minnél üdébb színfoltja legyünk a sivatagnak :))
Ráadásul folynak a tárgyalások egy negyedik utasról is, aki nem más lenne mint...őőőő...erről még nem nyilatkozhatok...huhhh, majdnem elkottyantottam...
Persze szokás szerint már tűkön ülök, alig várom az indulás napját, végre megint egy új kaland, ami már nagyon hiányzott nekem.

Mauritániáról...ahogy a 4x4 magazinban megjelent

Elég izgalmasra sikeredett...talán azért mert az is volt :-)))
A cikket Lacinak köszönhetjük, és folytatása is lesz a következő számban.
Kattintsatok a képre, a megnyíló oldalon meg használjátok a nagyító funkciót, akkor jól olvasható lesz a szöveg