Angliai kiruccanás 2009.november

Még sosem jártam a ködös Albionban, pedig már régi vágyam, hogy körül nézzek azon a szigeten, hogy tényleg annyira más e minden arrafelé, mint ahogy az ismerőseim mondják.
Az igazság az, hogy túl sokat nem láttam az országból, mert Laci barátomat kísértem el erre az útra. Persze ez még nem zárja ki a nevezetességek megtekintését, de mi bizony nem szórakozni mentünk, hanem azért ruccantunk ki Bristolba, hogy hozzunk egy 25 személyes merci buszt, ami majd januárban lejön Bamakoba. Ha minden jól megy ez lesz a mentősök asszisztencia járműve, illetve lesz pár utas és motor is rajta. Ugyanis velünk tart két srác Bamakóból Fokvárosba a hosszú úton, de ők Bamakoig inkább pihennének a buszban és kímélnék a motorokat, és persze saját magukat is. Az igazi kalandok szerintem úgyis Bamako után kezdődnek majd, különösen az esőerdős zónában. Lesz sárdagasztás ezerrel, kattoghat majd a fényképezőm rendesen :)
Szóval szereztünk pár ezer forintért repjegyet Bristolba a Ryanair-nél, irány Ferihegy, majd Bristol. Ott már várt ránk Laci öccse, Sándor, aki ott él, jobban mondva egy közeli városban, Shepton Mallet-ban. Már sötét volt mikor leszálltunk, ezért nem sokat láttam a tájból. Mit mondjak, esett az eső. Az rögtön feltűnt milyen keskenyek az utak, és tényleg magas sövény van a szélükön végig, nehogy véletlenül le lehessen húzódni a szembe jövő elől. Persze a jobb kormányos közlekedés is nagyon furcsa volt, igaz nem most találkoztam vele előszőr, és már jobb kormányos autót is vezettem többször, de balos közlekedésben. Most nem kellett vezetnem, csak csendben élveztem az utazást. Utána meg a húsgolyós tésztát, amit vacsorára ettünk, mert már farkas éhes voltam. Elég érdekesen építkeznek az angolok, a ház külső falai kőből vannak, belül meg gipszkarton minden, ha nem vigyázol átesel a szomszédba. Fa födém, ezért mindenütt szőnyeg van, gondolom a hangszigetelés miatt. Agyas.
Másnap bementünk Bristolba, megnéztük a buszt, és ha már ott voltunk gyorsan bele is pakoltunk pár bontott autót. Ezzel jól el is töltöttük a nap nagy részét, közben hol esett, hol szakadt, sőt a reggeli órákban még a nap is kisütött egy rövid időre. Közben érdekes dolgokat tudtam meg, mint pl. van ún. tanuló jogosítvány, amivel csak úgy lehet vezetni, ha egy 21 évesnél idősebb, jogosítvánnyal rendelkező valaki mellettem ül. Viszont semmilyen előképzés nem kell hozzá, irány a forgalom. A dolog érdekessége, hogy ez a rendszer a motorosokra is vonatkozik. És vajon ott ki ül mellette? Persze senki, egy csomó ilyen "L" matricás motort látni. A busz oktatás is úgy megy, hogy beültetnek az emeletes járgányba, két hétig ott ül melletted az oktató, de meg riogatod mondjuk London népét. Ezek után fél szemem mindig a buszokon volt, mikor gyalogosan közlekedtünk. Elég érdekes rendszer. Ami tetszett, hogy az autó átírásakor nem kell fizetni, ingyenes. Az utánfutónak nincsenek papírjai, csak ráakasztom és kész.
Pakolás után tettünk egy sétát az esti Bristolban, aztán visszamentünk Shepton Malletba. Ettünk egy jó nagy kebabot, aztán ittunk egy sört egy pubban, majd hazatértünk. Nekem agyon tetszett a rengeteg kebabos, fish and chipses hely, meg a sok indiai kajálda is. Szeretem ha sok féle nép konyhája közül válogathatok. A pubban persze Guinesst ittam, én szeretem, a többiek inkább maradtak a jól bevált világosnál. Esti programként megnéztük a Borat című tökéletesen idióta filmet, és jókat röhögtünk rajta.
Másnap Wells érintésével elmentünk Cheddar-be az ottani hétvégi piacra. Wells nagyon hangulatos hely, gyönyörű templommal, vagy inkább katedrálissal. A piac is érdekes volt Cheddarben, igaz sajtot nem vettem, pedig nagyon finomak a cheddar sajtok, emlékszem még Floridában rendszeresen ettem. Ami érdekes volt a hagyományos hentes. Maga a bolt egy dobozos teherautó platója, az van megcsinálva boltnak. Az eladó mikrofonba mondja az éppen aktuális ajánlatokat, akciókat, és akinek szimpatikus valami az odamegy, és vesz belőle. Nagyon hangulatos az egész. Persze se Ántsz, se Apeh, se hasonló vérszívókat nem láttunk, blokkot, nyugtát senki sem ad, de nem is kell, pont mint a többi nyugat-európai országban ahol eddig jártam. No mindegy, ebbe nem is akarok belemenni, mert csak felhúzom magam. Végül egy jó ebéd következett Vilmó szüleinél, meg persze még egy kis pakolás, hogy végül hárman alig fértünk el a nagy dög buszban, azután elindultunk Londonba, ahol még találkoznunk kellett egy lánnyal, aki segít elintézni néhány afrikai vízumunkat, amiket csak Londonból lehet. Persze Londonba is sötétbe értünk már. Azok az igazi angol stílusú házak iszonyúan tetszettek, meg úgy az egész London bejött, csak azt sajnáltam hogy a belvárosba nem sikerült bejutni, hogy valamit a nevezetességekből is láthassak. Az már biztos hogy egyszer vissza jövök majd, hogy alaposan bejárjam a várost. Londonból megkezdtük a zönykölődést haza felé a jó szeles buszban, a lábam majd lefagyott egész úton hazafelé, végül bebújtam Laci hálózsákjába, úgy már jobb volt a helyzet. Kompolás helyett a Csalagutat választottuk, ami sok minden, csak nem érdekes. Fel kell állni a szerelvényre, mi meg beültünk egy vonat kabinba, nagy sötét unalom, végül vissza a buszba és irány Franciaország. Szóval aki az élmény miatt akarna erre jönni, az nagyot fog csalódni, sivár beton tenger az egész, semmi látnivaló.
Éjjel nyomtuk tovább Breda felé Hollandiába. Ott lakik Luci, aki szintén vízumokat intéz nekünk, csak éppen nem Londonban, hanem Hágában és Brüsszelben. Egyébként ő is velünk tart a Bamako-Fokváros kalandban. Nagyon rendes volt, kávéval, üdítővel kinált minket, pedig még csak hajnal volt. Mi meg persze jó fáradtak voltunk, de azért mentünk tovább, egészen Kerpenig, ott letértünk egy kicsit, hogy megtekintsük a Michael Schumacher gokart pályát. Persze amilyen szerencsénk volt aznap pont zárva volt, így elmaradt a gondtalan száguldozás. Sebaj, mentünk tovább chipset, Cadbury csokit majszolva, és Dr. Peppert ittunk hozzá, persze csak az egészséges étkezés jegyében. Aztán délután 1-kor meg kellett állni, mert ugye van kötelező pihenő idő egy buszon, és ez éppen akkor jött el. Kora délután már aludtunk is, és kisebb megszakításokkal nem is csináltunk mást egészen reggel 6 óráig. Nem semmi! Onnan tovább Prágán és Pozsonyon keresztül hazáig.
Ez bizony tényleg csak egy villám látogatás volt Angliában, de arra jó volt, hogy kapjak valami benyomást az országról, és hogy kedvet csináljon egy későbbi látogatáshoz. Ja igen, és nagyon jó volt végre számomra is érthető nyelvet hallani magam körül, végre el tudtam olvasni az összes táblát és feliratot, mert általában német és francia területen mozgok, ahol bizony ez nem mondható el, és bizony az olasz és spanyol nyelv területeken is ez a helyzet.
További képekért katt ide: http://picasaweb.google.com/jakuza68/2009_11_Anglia#

2009 szeptember Kárpátalja

Szeptember 03 és 06 között egy kis túrát tettünk Kárpátalján. Ez egy szervezett túra volt, úgyhogy egy nagy busszal tettük meg az utat kb. negyvened magunkkal. Mi magunk egy 6 fős kis csapatot alkottunk szüleimmel, és barátainkkal. Két taxival mentünk ki a Műcsarnokhoz, ami mindjárt jól indult, mert a mi sofőrünk a Műcsarnok mögé vitt minket, ahol valóban állt egy busz is, meg utasok is. Szépen köszöntünk a többieknek, és vártuk a másik taxit. Ami csak nem akart megérkezni. Már éppen aggódni kezdtünk, mikor megcsörrent a telefonom. Édesapám érdeklődött, hogy mégis hol a jó fenében vagyunk, ők már rég bepakoltak a buszba. Persze hogy rossz helyre mentünk, a Műcsarnok előtt volt a mi buszunk. Szerencsére nem késtünk le semmiről, volt még bőven idő az indulásig. A csomagokkal sem volt sok gond, nekem csak egy kis hátizsákom volt, meg a fényképező, szóval nem kellett megszakadni. Az idő is jó volt, minden adott volt egy jó utazáshoz. Aztán végre elindultunk. A határig eseménytelenül telt az idő, közben el is bólintottam időnként, pedig ez nem szokásom. Valahogy úgy vagyok vele, hogy sosem lehet tudni miről marad le az ember, ha elalszik út közben. Lehet hogy életem fotóját hagyom ki, vagy ki tudja? Hát most semmiről sem maradtam le, azt hiszem. Az M3-on nincs sok látnivaló. Aztán végre elértük a határt, amiről már olyan sok rosszat hallottam. Állítólag ha az ember korrumpál, akkor is másfél óra minimum a procedúra, amúgy akár 5-6 óra is lehet. Mi persze a gyorsított eljárást preferáltuk. Persze ez az ukránokra vonatkozik, a magyarok nem sokat vacakolnak, feljött a határőr, megnézte az útleveleket, és már mehettünk is. Kb. 5 perc volt az egész. Közben kitöltöttük az adatlapot ami az Ukrajnába belépéshez kötelező. Persze csak oroszul (vagy ukránul?), és angolul van minden a nyomtatványon, ami nekem mondjuk nem okozott problémát, de sok utas társamnak igen. Aztán az idegenvezető összeszedte az útleveleket, és levitte a határőrnek. Innentől nem láttam mi is történt az elkövetkező másfél órában, de az biztos, hogy leszállni nem lehetett közben. Fő a fegyelem, kérem szépen. Végül jött még egy vámos hölgy is, aki szerencsére magyar volt, és nagyon kedves. Mondta, hogy ne rá haragudjunk, mert eddig csak az útlevél vizsgálat tartott, most jön a nagyon szigorú vámvizsgálat. Azért sejtettük, hogy nagy gond nem lesz, mert végig mosolygott. Megkérdezte, hogy van-e fegyver, meg hasonló nálunk, mi persze mondtuk hogy nincs, és ezzel el is búcsúzott tőlünk. Végre beléphettünk Kárpátaljára. Mit is mondjak, az első benyomás eléggé csüggesztő. Olyan mintha visszamennénk az időben, úgy a hatvan-hetvenes évekbe, egy hatalmas gyártelepre. A kaszát, fűnyírót és hasonló imperialista szemetet nem ismerik, ezért eszméletlen nagy a gaz mindenhol, itt a parlagfű sem zavar senkit. Az út minősége is nagyon rossz szinte mindenhol. Arra hamar rájöttem, hogy az ukránok kedvenc színe a szembántó kék lehet. Szerintem direkt nekik gyárt a Lindab kék tetőket. Rettenetes. Vannak új házak is, de valahogy mindegyikből hiányzik a szépség, a harmónia. Olyan csiricsáré az egész.
De persze nem ez volt a látogatásunk elsődleges oka, hanem a régi várak és a Vereckei-hágó megtekintése. Hoppá, közben kifelejtettem, hogy még a magyar oldalon megnéztük a tákosi és csetfalvai kazettás mennyezetű református templomot, majd Csarodán a XIII. sz-i templom következett. Azután Beregszász következett, ahol a Helytörténeti Múzeumot néztük meg, majd egy rövid sétát tettünk a városban. Egy valami hamar világossá vált, az itteni magyarok nagyon tartják a magyarságukat, büszkék a múltjukra, a magyar történelemre. Innen tovább mentünk Benére, ahol az esti szállásunk volt. Falusi házaknál voltunk elszállásolva, ott kaptunk reggelit és vacsorát is. Innen indultunk tovább minden reggel, csillagtúra szerűen. Mi mind a hatan (sőt még két másik utitársunk is) a polgármester házában lettünk elszállásolva. Tökéletes vendéglátók voltak, a szobákkal is minden rendben volt, és persze az étkezések is. Első este borscs leves volt, ami egy savanyú káposztás leves, illetve van benne mindenféle és nagyon finom. Másodiknak haidina volt pörkölttel, illetve tarhonyát is lehetett választani, aki idegenkedett a haidinától. Nekem semmi bajom nem volt vele, főleg hogy már ismertem, csak bulgur néven. Illetve a török éttermekben "török rizs" néven lehet találkozni vele. Persze kínálták a vodkát is rendesen, amit persze én kihagytam, mivel jelenleg még nem ihatok alkoholt. Vacsora után a kultúrházban vártak minket egy kis előadással a helyi iskola részéről. A gyerekek nagyon aranyosak és ügyesek voltak, több vicces jelenetet is előadtak és verseket is szavaltak nekünk.
Másnap rántotta és kolbász volt reggelire, utána indulás a Vereckei-hágóhoz. Az emlékművet sajnos ukrán nacionalisták megrongálták, és festékkel is több helyen leöntötték, de azért nagy élmény volt ott állni, és végig nézni a tájon, ahol egykor őseink bevonultak a Kárpát-medencébe. Jó, tudom, hogy a tudomány mai állása szerint csak visszatértek, de ez semmit sem vesz el az érzésből ami a hatalmába kerített azon a helyen. Gyönyörű vidék terül el a lábunk előtt, a Keleti-kárpátok vonulatai. Sajnos már kicsit fátyolos volt az idő, de azért sikerült egy-két fotót ellőni. Visszafelé megálltunk Szolyván (a sztálini terror idején elhurcolt magyarok emlékparkja), majd a romantika korából származó (1895) beregvári Schönborn-kastély és ősparkjának felkeresése után a Munkácsi Vár megtekintése zárta a programot. Szerencsére volt elég idő hogy bejárjuk a várat, és megnézzük a vármúzeumot is. Este tejfölös bableves volt, de itt úgy eszik hogy tarka bab is van benne, meg zöld bab is, az a széles fajta. Nekem nagyon ízlett, kétszer is szedtem belőle. És milyen jól tettem, mert utána töltött paprika volt, amit nem szeretek. A többiek szerint finom volt, persze édesen volt készítve, mint Szabolcsban.
A következő reggel megint nem volt szerencsém, rántott karfiol volt reggelire. Sajnos én allergiás vagyok rá, egyszer napokig rosszul voltam tőle, ráadásul még kiütések és foltok is jöttek tőle a bőrömre. Szóval nekem nem haverom a karfiol. Így maradt a lekváros kenyér. Reggeli után irány Ungvár, ahol megnéztük a várat, és a skanzent. Közben elkezdett ömleni az eső is, hatalmas örömünkre. Igazán kibírhatott volna még két napot az időjárás. Egymás után érkeztek az esküvős autók a várba, úgy látszik itt a várban esküdni a divat. Jó csiricsáré ruhákban voltak a nők, a férfiak meg mind fényes anyagú öltönyökben, hááát mit is mondjak, ezeknek az ukránoknak tényleg nincs sok izlésük. Ez is olyan szocreál élmény volt, mint szinte minden arrafelé. Persze azért tarkította a képet pár Q7, X6, meg Lexus és társaik. Innen Munkácsra mentünk, ahol tettünk egy sétát a belvárosban, majd elmentünk még Csetfalvára, ahol megtekintettük a helyi fakazettás református templomot. Még adományt is adtunk a templom fennmaradására, pedig én katólikus vagyok, de az is igaz, hogy pl. Sri Lankán is dobtam be pénzt a nagy sztupánál. Érdekes de az utolsó vacsi nem ragadt meg a fejemben, hogy mi is volt, talán sült hús? Tiszta vicc, hogy ilyen rövid az agyam, de ez nem új keletű dolog, a haverommal csak memorixnek becéznek minket, mert szinte bármit el tudunk felejteni, szinte villanásnyi idő alatt :) Sőt az utolsó reggelire sem emlékszem! Ajjaj, most mi lesz :)
Lényeg hogy utunk Tiszaújlakra vezetett, az ottani Turul emlékműhöz. Szerencsére ott nem Demszky az úr, úgyhogy nem akarják lebontani. Végül következett egy jó kis túra Huszt várához, ami sokak számára elég izzasztóra sikeredett. Becsületére legyen mondva a csapatnak, hogy szinte mindenki feljött. Innen aztán már hazafelé vettük az irányt, és valami isteni csoda folytán fél óra alatt átjutottunk a határon. Mér megálltunk Baktalórándházán enni egyet, amit mindenkinek tudok ajánlani, mert minden nagyon finom volt, aztán irány a Műcsarnok. Persze már sötét volt mikor megérkeztünk, és én csillogó szemmel néztem a kivilágított Hősök tere szépségeit. Hiába, itt nőttem fel, és úgy érzem élve temettek el Kőszegen, ahol már majdnem 6 éve lakom. Végül még persze be kellett ülni az autóba, hogy lejöjjünk Kőszegre. Jó fáradt voltam, de Csorna előtt ittam egy colát, ami nagyon jól helyretett. Aki sokat jár ezen az úton, biztosan ismeri a Diána éttermet, ami egy balos (Győr felől) kanyarban, egy parkolóban található. Nagyon jó étterem, hihetetlen széles választékkal, aki arra jár okvetlenül próbálja ki. Fertőszentmiklóstól aztán beértünk a "vadasparkba", ahogy én hívom a Kőszegig tartó szakaszt. Nyulak, rókák garmadája az úton, őzek is voltak szép számmal. Ezen a szakaszon mindig nagyon óvatosan vezetek, most is csak 70-el mentem, mégis alánk szaladt egy hatalmas borz a bozótból. Esélyem sem volt kikerülni, fékeztem egy nagyot, tartottam egyenesben a kocsit, és az ütközés előtt felengedtem a féket. Ezt csak azért írom le, mert sokan rossz reflexből félrerántják a kormányt, amiből jó eséllyel lesz borulás. Én megúsztam egy alsó gumi légterelő leszakadásával. Még nem tudom mennyibe kerül majd, de megint szerencsém volt a magas felépítmény miatt. Végül alaposan elfáradva, éjfél körül értem haza, és egyből bedőltem az ágyba.
Az összes fotóért katt ide http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2009karpatalja

2009 augusztus Mallorca

Megérkeztünk Mallorca napfényes szigetéről, ahol egy nagyon szép hetet töltöttünk el lányommal, Szilvivel és 4 másik barátommal. Egy osztrák irodával mentünk, így persze Bécsből repültünk a Niki-vel, ami szinte új repülő gépet jelentett. Kaptunk 2 hanyagolható szendvicset, meg egy üdítőt, ami fényűző luxusnak tűnt a SkyEurope-hoz képest, amivel Alicantéból jöttünk haza. 2 óra 15 perc repülés után már le is szálltunk, aztán kinyílt a reptér ajtaja, minket meg telibe talált a hőség és a pára. A hotel teljesen megfelelt az igényeimnek, még klíma is van a szobában, igaz olyan értelmesen beszerelve, hogy a bejáratnál lévő folyosóban meg lehet fagyni, de a szobában azért meleg marad. Ez aztán az energia takarékosság a javából. Reggeli és vacsora büfé rendszerben, úgyhogy minden reggel tükör tojás (megforgatva) baconnel, tisztára mintha karácsony lenne. Nálam legalábbis a reggeli kicsit egyszerűbben szokott zajlani. Vagy leugrom a pékségbe, vagy éhesen megyek melózni. A vacsik is jók voltak, igaz én szeretem a grillezett halat, az szinte minden este volt. Meg a saláták is jók voltak, a süti kultúrájuk viszont a nyomába sem érhet a miénknek. De mindig volt flan, ami nekem nagy kedvencem, meg valami vaniliás-kekszes puding szerűség. A part pár percre volt, annyi mozgás meg kellett is kaja után. Jó sokan voltak lent mindig a jó kis homokos parton. Mondjuk ebben sincsenek nagy igényeim, ha van hova letenni a törölközőmet, már elégedett is vagyok. Nekem a víz a lényeg, az meg szuper volt, nem kellett fagyoskodni mikor bementünk. Még térdig sem ért első alkalommal mikor én már hasra vágtam benne magam, annyira vonzott a párás melegben a jó kis hűsítő víz. Mivel egy öbölben helyezkedik el a strand, ezért nem volt jelentős a hullámzás, vagyis minden adott volt az úszáshoz. Ami persze azt jelentette, hogy jó nagyokat úsztam, aztán ki a vízből, megszáradás, vissza a vízbe, labdázás, úszás. Én nagyon szeretek úszni tengerben, vagy más természetes vizekben, sőt még medencében is, ha kevesen vannak és nem kell kerülgetnem senkit. Végtére is úszó voltam, vagy mi :) Tehát az első két nap nagy beach hangulatban töltöttük, aminek eredményeképpen megint rá kellett jönnöm, hogy miért is nem szokás térdig érő sortban úszkálni nagyobb távokat. Mondanom sem kell, hogy a rendes boxer fürdő naci itthon figyelt az autómban, hol is lehetne nagyobb hasznát venni. A térdig érő divatos fürdő naci meg persze jól kidörzsölte úszás közben a combomat, szép vörös sebeket okozva. Ehhez még társult, hogy kb. az első 10 percben megcsípett egy medúza. Szerencsére nem valami durva arc volt, csak fájt pár órát, de semmi láz, meg remegés és társaik, mint mondjuk ha floridai partoknál élő fajtársaik csapják meg az embert. Nem baj, akkor is szeretek tengerben úszni, és kész.
Aztán béreltünk két autót 3 napra, hogy kicsit jobban megismerjük a szigetet. Szokás szerint Suzuki terepjárókat választottunk, természetesen levehető tetővel. Ez nálunk már hagyomány. Mondjuk tavaly Törökországban mikor 45 fokban autóztunk vagy 600km-et, nem voltunk benne biztosak, hogy jó döntés volt, de aztán megrántottuk a vállunk, mondván mi nem holmi műtúristák vagyunk, és izzadtunk tovább, mint az állatok. Melegben most sem volt hiány, az biztos, ezt mindjárt megtapasztalhattuk ahogy Palma felé autóztunk. Ráadásul nekünk egy Jimmy jutott, aminek olyan okosan áll a szélvédője, hogy a szél is szabadon beáramlik, meg a nap is telibe süt közben a fejünkre. Tudod, a Jimmy a feljavított Samurai tulajdonképpen. Vagyis Jakuza a Samuraiban :) A Vitara jobb konstrukció ilyen szempontból. A többiek azt kaptak, abban meg duplán kellett kuplungolni, a dombra meg 50-el ment fel eleinte. Később kicsit belejött, mikor kiégett a rendszer egy kicsit. Kicsit aggódtam, hogyan is fogjuk megtalálni a nagy katedrálist Palmaban, mivel egy 400 ezres városról van szó, de aztán az út pont oda vitt a tengerparton. Persze közben megcsodálhattuk a yacht kikötőben álló hajó csodákat. Egész könnyen találtunk parkoló helyet is, ami egyébként parkoló órás, úgyhogy nem árt ha van az embernél némi apró ilyen esetekre. Az ellenőrzés nem lehet túl szigorú, mert jócskán kikéstünk az időből, de nem kaptunk mikulás csomagot. A nagy katedrális tényleg nagyon szép, ráadásul állítólag itt található Európában a második legnagyobb rózsa ablak. Biztos így van, egy tuti, hogy nagyon szép volt belűlről az egész, igaz nem lehet vakuval fotózni, de ez persze mit sem vesz le a hely szépségéből. Utána kicsit járkáltunk a belvárosi részen, ami persze azt jelentette, hogy mi fiúk jókat ácsorogtunk különböző boltok előtt, amíg a lányok bent zsákmány után kutattak. Nem baj, végül ettem egy nagyon finom paellát, később meg egy remek fagyit, úgyhogy innentől már sztoikus nyugalommal álldogáltam a boltok előtt. A városból kifelé még megtekintettük a kör alakú várat, ami nem meglepő módon egy domb tetején helyezkedett el. Ez is nagyon érdekes volt, ráadásul a tetőről nagyon szép rálátás nyílik a kikötőre, és magára a városra is. Innen a Miro múzeumot céloztuk meg, de valamit elbénáztunk, és nem találtuk meg. Végül még elmentünk a sziget nyugati oldalán található Sárkány sziklához, de addigra a nap erejétől már eléggé tikkadtak voltunk, már fürödni is csak Bandi barátomnak volt kedve, mi inkább döntöttük befelé a vizet meg az üdítőt. Aztán vissza Pagurába, a városkába ahol a szállásunk volt. Este kis bulizás a parton, ami nagyon hangulatos, főleg ha van bőven whiskey meg pezsgő :) Azért nem volt túl vad a társaság, mivel másnapra is autós túrát terveztünk a Sárkány-barlanghoz. Amit meg is tettünk. Tényleg szép cseppköveket láttunk, de azért €16 fejenként erősen pofátlanság volt, ahhoz képest nem volt akkora szám. Igaz én el vagyok kényeztetve a témában, hiszen voltam már több cseppkő barlangban is, mint pl. Postojna, Szlovéniában, vagy a Mammoth-barlangokban Kentuckyban. Azt viszont el kell hogy ismerjem, hogy nagyon szép és érdekes formájú kövek vannak itt, csak nem olyan monumentális méretűek mint máshol. Visszafelé az utunk Palmán át vezeett és most sikerült megtalálni a Miro múzeumot, illetve nem is múzeum volt, hanem állítólag alkotó műhelyként szolgált. Volt egy-két érdekes mű, de bevallom nekem az ő művészete nem igazán jön be, pedig nem állnak tőlem messze a modern művészetek, legalábbis egy részük. Azért érdekes volt, ha már ott van az ember, mindenképpen érdemes betérni. A harmadik autós napon egész nap a sziget észak-nyugati felén lévő szerpentineket gyúrtuk, gyönyörű tájakon keresztül. Kicsit fárasztó, de nagyon szép élmény. Utána már csak strandoltunk, ettük a nagy fagyi kelyheket, meg a grillezett lazacot, amit imádok.
Összeségében nagyon tetszett Mallorca, rengeteg napsütés, meleg tenger, homokos part, finom fagyi és ételek. Ráadásul nekünk szerencsénk volt Paguerával, mert elég nyugodt hely, annak ellenére hogy tele van német túristával. Nem igazán üvöltöztek, és nem hányták tele az utcát. Másoktól hallottuk, hogy a keleti oldalon rosszabb a helyzet, ott még ez dívik. Mivel ilyen sok a német túrista, ezért szinte az összes helyi beszél németül is meg angolul is, legalábbis a túristák által frekventált helyeken. Beljebb már nem mindenhol ilyen jó a helyzet, de az angollal mindenhol elboldogultam.
Tegnap este értünk haza, ma itthon vagyok, holnap pedig Kárpátalja 4 napig.
További képek itt http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2009Mallorca#

Vízitábor 2009 augusztus

Megérkeztünk a táborból, ami nagyon jól sikerült, fergeteges volt a hangulat, az utolsó nap kivételével szikrázó napsütésben töltöttük időnket a Mosoni-Dunán. Rajkánál volt az első táborunk, onnan ereszkedtünk le szépen 5 nap alatt Győrig. Gondoltam én már nem tudok leégni a spanyol út után, mivel ott elég rendesen sikerült mindjárt az első napon (szokás szerint). Persze hogy itt is sikerült kicsit megpirítani a hátamat, igaz nem túl vészesen, de azért húzódott. Ami már kellemetlenebb volt, hogy többen alaposan odakozmáltunk a combunk felső részén, mert ugye a kenuban ülve szépen felcsúszik az a fránya úszónadrág, fedetlenül hagyva azt a részt amit sosem ér egyébként a napsugár. Igazán látványos volt a szép piros csík a combunkon. Szerencsére elég hamar elmúlt, igaz innentől már vadul kentük magunkra a naptejet. Reggel közös reggelizés, májkrém, lekvár, bográcsban készített tea, napközben evezés, a csodálatos tájban való gyönyörködés, este bográcsban rotyog a vacsi. Persze egy ilyen tábor nem arról szól, hogy egész nap vadul evezünk, fejünk lesunyva húzunk tiszta erőből, hanem sokszor összeakaszkodik több kenu is, és csak csorgunk szépen lefelé, és élvezzük a jó időt. Vagy a vízben való úszkálást, mert addig bohóckodunk nagy jókedvünkben, amíg sikerül beborulni. Ezt egy kellemes kb. 2 km-es úszkálás követte a kenukba kapaszkodva. Jót nevettünk az eseten, pedig a víz talán még 20 fokos sem volt. Igaz nagyon meleg nap volt, még jól is esett a fürdő. Sikerült egy helyen kijutnunk a partra, ahol igen gyorsan kiborítottuk a vizet, és folytattuk az utunkat tovább, fejenként kb. 50 szúnyog csípéssel gazdagabban. Nem akarok itt reklámokba bocsátkozni, de a nagy szuper Off nem ért túl sokat, viszont a Protect nevű termék tökéletesen bevált. Szuper, most vettem 4 flakon Off-ot, mondván jó ha van, mert nekem télen is kell majd Afrikában, és olyankor kicsit nehézkesebb itthon beszerezni. Nem is értem miért? Lényeg, hogy haladtunk tovább, majd újra vicces kedvünk támadt, és persze megint a vízben kötöttünk ki. Csak ezt már annyira nem élveztük, még meg sem száradtunk az előző eset óta, és kb. 5km-t kellett úsznunk mire partra tudtunk vergődni. Vacogott a fogunk a hideg vízben, azon imádkoztam, nehogy lebetegedjem. Persze nem lett semmi bajom, szerencsére.
Ez volt az első alkalom hogy 14 és háromnegyed éves (ezt kérem kihangsúlyozottan így kell írni) nagy lányom, Szilvike is eljött velem. Igaz csak 4 napig volt velünk, de nagyon ügyes volt, nem nyafogott, evezett szépen amikor kellett, sőt még a "házi" munkában is segédkezett, ill ő is fotózott, így a képek egy része az ő munkáját dícséri.
Egészében véve egy remek túrában lehetett ismét részem, már alig várom hogy jövőre megint vízre szálhassak a srácokkal.
Többi fotó: http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2009Vizitabor#

Családi nyaralás Alicantéban 2009.07

Megérkeztünk a 9 napos nyaralásból, Alicantéban jártunk és nagyon jól éreztük magunkat a gyerekekkel és szüleimmel. Én sosem szerettem az ilyen csak nyaralós utakat, de most kimondottan élveztem a semmit tevést. Egy hatalmas épület komplexusban béreltünk ki egy lakást Napsi, az ott élő unokahúgom segítségével. 12 emelet, 1200 lakás. A mienk a 8. emeleten volt, 3 szoba, légkondi nuku. Szerencsére járt a szél és kellemes huzatot lehetett csinálni a lakásban, illetve a napellenzők is nagy segítségre voltak a hőség elleni harcban. Teniszpálya, 50 méteres nagy medence, szóval hibátlan volt a hely. Minden reggel úsztunk egy jót, rám is fért már, mert mostanában nem sokat mozogtam. Nap közben sziesztáztunk, délután tengerpart, és fürdés a hullámok között. Victor fiam, aki most múlt 8 éves, és éppen túl volt egy úszó táboron, bemutatta frissen szerzett úszó tudását a medencében is, meg a tengerben is, ahol önfeledten lubickolt a hullámok között, minden félelem nélkül. Mint az apja annak idején :))
Gyönyörű napsütéses időnk volt, igaz eléggé párás, kellemes homokos part, ahol nem kell egymást taposni, a parton végig éttermek, ahol megkostólhatjuk a tapast, vagy a paellát is. Igaz a közelben nincs túl sok látni való, viszont kiváló aqua- és más téma parkok vannak, úgyhogy szerintem gyerekekkel ideális nyaralóhely.
További képek:
http://picasaweb.google.hu/jakuza68/Alicante2009

2008 március Nepál, Everest alaptábor

Ez a túra mindig is nagy vágyam volt, már évek óta tervezgettem. Mount Everest, vagy ahogy Tibetben nevezik Csomolungma. Nepáli elnevezése már kevésbé ismert, ott Sagarmatha a neve. Földünk legmagasabb csúcsa, kell ennél többet mondanom? Varázslatos hely, amelyet ha egyszer megpillantasz sosem felejtesz el, örökre a bűvöletében maradsz.
Hosszú utazás után szállt le a gépünk Kathmandu repterén ahonnan busszal jutottunk el a Thamel városrészben lévő szállásunkra. Ebben a városrészben száll meg az összes túrista, és hegymászó. Igazi színes és nyüzsgő ázsiai kavalkád. A délutánt a környék felfedezésével és egymás megismerésével töltöttük. Ajándék tárgyak, mandala, színes ingek, ghurka tőrök, és minden más egyéb, amit csak el lehet adni a túristáknak. A forgalom enyhén szólva is kaotikus, bár semmivel sem jobban, mint a térség más országaiban. Az időjárás nagyon kellemes 25 fok körüli, persze este eléggé lehül, olyankor elkél a polár pulcsi. Persze már alig vártuk a másnap reggelt, hogy végre indulhassunk a túrára.
Másnap reggel egy kb. 20 személyes gép vitt fel minket Luklába. Az út legizgalmasabb része a landolás, egy rövid és meredek leszállópályán, amit ha elvétene a pilóta a meredek sziklafalnak csapódnánk. Itt már2740m magasan vagyunk, a levegő is érezhetően hűvösebb, de még mindig elég egy rövid ujjú ing. Itt találkoztunk teherhordóinkkal és a vezetőnkkel, Ngima sherpával, aki igazi vidám, mosolygós kis mokány fickó. Már rögtön az indulás után egy kisebb baleset történik, egyik utitársam megbotlott és elesett, és mivel fotós, ezért inkább az arcával tompított, nehogy a gépének valami baja essen. Szerencsére nem történt komolyabb baja, egy ragtapasszal megúszta a kalandot. A gép sértetlen maradt :) Innen a Dudh Koshi folyó völgyében haladunk tovább, viszonylag könnyű terepen Pakhding faluig, esti szállásunkig. Másnap tovább haladunk Namche Bazar felé, ami a Khumbu régió sherpa "fővárosa". Hullámzó tájon haladunk a Sagarmatha Nemzeti Park bejáratáig. Rododentronok, magnóliák és hatalmas erdei fenyők között vezet az út, hatalmas mélységek fölött átívelő függő hidakon át. Közben megpihenünk ebédelni egy teaházban, ami a fogadó ottani megfelelője. Namche előtt pillantjuk meg az Everest csúcsát előszőr, ekkor még persze nagyon távolról. Igazából egyéltalán nem látványos, vannak sokkal szebb hegyek a Himalájában, de mégis ha felbukkan útközben valahol, egyszerre hördülünk fel, ott az Everest, látod? Van­nak itt hegy­má­szó­bol­tok, köny­ves­bolt­ok, pénz­vál­tók, de itt ta­lál­juk a vi­lág leg­ma­ga­sab­ban fek­vő internet ká­vé­zó­it is. És közben mindenhol hallhatjuk, hogy "Ohm, mani, padme hum", ugyan azt a változatot minden üzletből. Tökéletes a hangulat, pont ezt keresi az aki idejön. Itt ért egy igazi nagy meglepetés az egyik boltban, a csokoládék között ott feszített a magyar Tibi csoki is, és mégpedig a drágább kategóriában. Mondanom sem kell büszkén dagadó kebellel tudattuk a tulajjal, hogy ezt bizony a mi hazánkban gyártják x ezer kilóméterre innen. Jóságosan mosoly volt a válasza, igaz másra is. Itt már jobban érezzük a magasságot, végül is 3470m magasan vagyunk. Néhány hirtelen mozdulat és már lihegünk is. A szállás az itt jellemző préselt falemezből, szigetelés persze nuku, most kezdem áldani hogy vettem egy új mínuszos zsákot. Viszont a tuti termó pulcsi otthon maradt, ilyen hibát még sosem vétettem. Nem baj, vettem helyette nagyon olcsón egy "természetesen" eredeti North Face toll kabátot, amiért később csak áldani tudtam magamat. Itt találkoztunk az egyik boltban Tim Rippel-el, aki nagyon közvetlen volt. Elmondta, hogy éppen az alaptáborba tart, mert már várják a kliensei, hogy feljuttassa őket az Everest csúcsára. Micsoda hatalmas vitalítás áradt belőle!
Másnap egy kis aklimatizációs túrát tettünk 3800-ra, ahol annyira fickósak voltak néhányan, hogy fekvőtámasz versenyt rendeztünk. 10x10-et nyomtunk le, ami nem hangzik nagy számnak, de abban a magasságban bizony kemény dió volt, szinte senkinek sem sikerült. Én is elcsúsztam a legvégén, egyszerűen képtelen voltam az utolsó hármat kinyomni. Végül visszatértünk Namchéba a szállásra és pihentünk egy nagyot.
Ko­rán in­du­lunk, mert ezen a na­pon is egy vi­szony­lag je­len­tős emel­ke­dő le­küz­dé­se áll előt­tünk. Namche Bazart el­hagy­va elő­ször egy töb­bé-ke­vés­bé egy szint­ben ve­ze­tő út­vo­na­lon ha­la­dunk, mi­köz­ben be­pil­lan­tást nyer­he­tünk a Khumbu völgyébe. Elő­ször tű­nik fel előt­tünk a 6814 m ma­gas Ama Dablam, a Hi­ma­lá­ja egyik leg­szebb csú­csa. Erre mennek a legmagasabb csúcsokat támadó expedíciók is, lévén más út nem vezet a térségba, és a felszerelésüket cipelő jakkaravánok is. Igazán izgalmas élmény mikor szembe jönnek egy függő hídon, és nincs hová kitérni előlük. Ráadásul hajlamosak odabökni a szarvaikkal, ha valaki túl közel merészkedik hozzájuk, amit az egyik társunk saját maga is megtapasztal, bár szerintem erről az élményről szívesen lemondott volna. Végül megérkezünk 3860 m ma­gas­ra, Tengboche ko­los­torhoz. Körben hatalmas csúcsok tornyosulnak, pont szemben az Everest és a Lhotse. Ezt a látványt élvezhetem akár az ágyamból nézve is, mert pont az ablak alatt van az ágyam. Egyszer csak kagyló kürtök hangja nyom el minden más zajt (ausztrál ifjak rögbiznek a platón, ebben a magasságban), így tudatják mindenkivel hogy a szertartás mindjárt megkezdődik, igyekezzünk. Nagyon érdekes a szerzetesek kántálása, egészen áthatja az embert. Csak az zavar be a dologba mikor páran elkezdenek vakuzni a hatalmas "vakuzni tilos" felirat ellenére. Ezt sosem értettem miért nem lehet betartani, én mindig betartom. Na jó, majdnem mindig, de vallásos helyeken tuti biztos. Azért itt már jó hideg van éjszaka, de szerencsére a zsákomban jó meleg van, csak ki ne kelljen bújni belőle.
Tengbocheből reggel előszőr lefelé indulunk, közben sorra haladunk el a teaházak mellett. majd egy füg­gő­híd­hoz ér­ke­zünk, amely az Imja Khola fo­lyó fö­lött ível át. Innen megint felfelé vezet az út, az erdők egyre inkább elmaradnak, helyüket a kopár sziklák magashegyi világa veszi át. Sor­ra ke­rül­get­jük az ún. mani kö­ve­ket, az itt élők szent épít­mé­nye­it, amik a ha­gyo­mány sze­rint csak ak­kor hoz­nak sze­ren­csét, ha min­dig csak balról kerüljük meg őket. Vagyis itt mindig kétfelé válik az út, hogy mindkét irányból lehetséges legyen a művelet. Végül ismét átkelünk a folyón, hogy délutánra elérjük Dingboche 4410m-en fekvő települését. Előszőr élvezzük a csupa üveg oldalú melegedőben a szikrázóan sütő nap melegét, aztán teszünk egy sétát a falucskában. Álmélkodva látom, hogy még ebben a magasságban is megművelik a földet a helybéliek. Innen kiválló rálátás nyílik az Island Peak 6189m-es csúcsára. Ez a következő évi nagy terv, ennek a meghódítása. Amit sajnos egyenlőre nem tudtam megvalósítani egy csúnya térdsérülés és egy váratlan és nagyon hosszan elnyúló betegség miatt :((
Utunk innen fölfelé vezet a Khumbu-völgybe. Egy nagyobb emelkedő után egy síkabb részre érünk, ami tele van ima zászlókkal és kis szentélyekkel a Mount Everest környékén elhúnyt hegymászók emlékére. Itt található a Scott Fischer emlékének állított szentély is. Innen a Khumbu-gleccser mellett haladunk tovább. Rohamosan romlik az időjárás és persze hül a levegő is. Végül hóesésben érkezünk meg a 4930m magasan fekvő Lobuchéba. Pár házikó, ennyi az egész. Bent a szokásos étkező, ahol körben lehet ülni a fal mellett, középen a dob kályha, amivel száritott jak szarral tüzelnek. Jó meleget ad, és szerintem egyáltalán nem érezni zavaró szagokat. Főleg, hogy már több napja nem fürdött a csapat :)) Esszük a jak steak-et, bár én inkább a tonhalas-sajtos szendvicsre izgulok, a konzerv hal biztos friss. Ebben a magasságban hűtő szekrényről álmodni dőreség lenne, és bizony ide mindent a hátukon cipelnek fel a sherpák. Vagyis ha itt rendelsz húst, az lehet hogy már 4-5 napot utazott egy sherpa hátán Luklából, mindenféle hűtés és egyéb higiéniai kiegészítők nélkül, egyszerűen egy fonott kosárban. Egyébként hihetetlen mekkora terheket cipelnek ezek az apró emberek. Nem ritka hogy 60kg súlyt is magukra raknak. Kell fent egy új sütő, ablak, vagy akár egy új épület? MINDENT a hátukon cipelnek fel, a 4m-es gerendákat is, szinte hihetetlen.
Másnap jön a nagy nap, elérjük aGorak Shep táborát. Ez a legmagasabban fekvő szállásunk 5180m magasan. Mit mondjak, nincs meleg, de a látvány már az idevezető úton is lenyűgöző, hiszen a több mint 7000m magas Pumori mellett vezet el. Itt szinte az Everest tövében érezzük magunkat, előttünk a Khumbu-jégár, balra a Pumori és a Kala Pattar 5600m-es csúcsa. Itt több részre oszlik a csapat, egy része a Kala Pattarra igyekszik, a másik inkább az alap tábort célozza meg és vannak akik az ájult pihenést, mert a magasság és a sorozat terhelés győzedelmeskedni látszik felettük. Persze mi sem vagyunk a legfittebbek, a magasságot mindenki megérzi. Én a Kala Pattarra tartó csoporttal megyek, az a terv, hogy majd reggel megyünk az alap táborba. Az az igazság, hogy Gorak Shepből nézve a Kala Pattar csak egy buckának tűnik a hatalmas hegyóriások között. Azért mégis rendesen fújtatok mire felérek. Fent persze fúj a szél ezerrel, nagyon hideg van, és sajnos nagyon felhős az idő, így nem tudunk igazán jó képeket csinálni az Everestről. Nem baj, akkor is hatalmas boldogság árad szét bennünk a csúcson, ez az az érzés amiért olyan sok ember vállalkozik a jeges csúcsok meghódítására. Emlékszem mikor a Breithornon jártam még kezdő koromban és vagy 15 kilóval nehezebben, kb. 5m-el a csúcs előtt úgy éreztem nincs tovább, teljesen kész vagyok, fel kell adjam (hozzátenném, mi gyalog mentünk fel Cerviniából, nem lifttel Zermattból). Szerencsére ott voltak a barátaim, akik egyszerűen taszajtottak rajtam egyet, én pedig megtettem az utolsó pár lépést és felállhattam a csúcsra. Abban a pillanatban olyan adrenalin flash ért, hogy minden fáradtság elszállt belőlem, és fülig ért a szám. No, de vissza Nepálba. Arra értünk vissza, hogy a csapatból az egyik srác nagyon rosszul van, a fáradtság és a magasság kettőse legyőzte szegényt. Valami pánik roham szerű jött rá, nagyon kész volt szegény, végül lóháton levitték a 4270m-en fekvő Perichébe, mert ott volt a legközelebbi kórház. Nagyon sajnáltam szegényt, mert addig nagyon jól bírta, ráadásul a szobatársam volt, és úgy éreztem elég jól összebarátkoztunk az út során. Így a másnapi alaptábor túrát közös megegyezéssel lemondtuk, és igyekeztünk lefelé, Perichébe. Ahogy haladunk lefelé az erőnk is úgy tér vissza, bár Perichébe még így is elég fáradtan érkezünk. Szerencsére Andrist teljesen jó állapotban találtuk, nagyon aggódtunk érte.
Az út visszafelé Lukláig azért nem eseménytelen, két társunkat is szörnyű hasmenés kinozza. Azért jönnek kitartóan, fogukat összeszorítva. Végül egyikük már nem bírja, teljesen kikészült, már jártányi ereje sincs, így szereznek neki egy lovat, annak a hátán teszi meg az út végét. Ráadásul a túra utolsó napján már az idő sem kegyes hozzánk, szakadó esőben érjük el Luklát. Nekünk az élbojban még szerencsénk is van, épp hogy kapunk a nagy zuhéból. Akik hátul jönnek, jó egy órával lemaradva, bőrig ázva esnek be a szállásra. Ennek ellenére mindenki vidáman esik neki a jól megérdemelt vacsorának. Itt búcsúzunk el Ngimától és a teherhordóktól. Nagyon jól összebarátkoztunk az út során, igazán vidám és kedves emberek, mindenben maximálisan a segítségünkre voltak.
Másnap újabb izgalom, a repülő út Kathmanduba. Főleg a felszállás érdekes, az ultra rövid és meredek pálya végén ha nincs elég sebességünk, menthetetlenül a mélybe zuhanunk. Szerencsére ez nem következik be, utána már csak élvezzük az alattunk elterülő látványt. Luklában az egész fel-le szállás úgy történik, hogy leszáll a gép, kiszállnak az utasok, csomagok ki, majd új utasok felszállnak, csomagok be, és már indul is vissza. Az egész művelet pár percig tart csak, igazi látványosság a számunkra. Miközben a gép mellett ácsorgunk, leszáll egy másik gép is, az utasok között elmasírozik mellettünk Konyi és Klein Dávid is. Sajnos nincs idő társalgásra, már akkor ismerem fel őket, mikor csak a hátuk látszik. Aztán leszállunk Kathmanduban, újra van bőven oxigén, viszont a 28 fok körüli párás meleg letaglóz minket. Persze később összeszedjök magunkat, irány ajándékokat venni. Élvezzük a helyi éttermek kitűnő ételeit is, ahol nem csak helyi specialítások vannak, hanem pl. életem egyik legjobb burritóját tömhetem magamba. Igaz én azt vallom, hogy lehetőleg a helyi konyhához ragaszkodjunk, de ez most nagyon jól esett.
Ez az egyik kedvenc kajám, azt meg mégsem várhattam, hogy marha pöri legyen tarhonyával. Nyammm! Este felfedeztük a Thamel egyéb érdekességeit is, mint mondjuk a Reggae nevű szórakozó helyet. Helyi banda nyomja Marley-t, meg változatosság képpen AC/DC, Guns'n'Roses és hasonló bandák számait. Nem ismernek túl sok számot, de azokat jól nyomják a raszta srácok. Persze mindenkinek ott lóg a spangli a szájában. Tele a hely, nagy hangulat, az egyik betépett amcsi srác beáll djembézni. Mit mondjak, tudnak lazulni a srácok. Mi maradunk a sörnél, pedig az utcán a dealerek gyakran leszólítottak minket idefelé, de inkább passzolunk. Nálam is emelkedik a hangulat, a 2 hetes túra után pár sör is már jól fejbe vág, az még tiszta hogy átmentünk egy disco-ba is, de a vége már elég homályos. Állítolag megint rámjött a nagy haverkodásos állapotom, amit pár francián éltem ki. Van aki ilyenkor agresszív lesz, én meg haverkodom, meg bulizom ezerrel, póló ledob, fel az asztalra, rock'n'roll! A hátra lévő 3 napban bejárjuk a környéket, így jutunk el a Durbar Square-re. Itt találhatók a legrégebbi épületek, templomok. Megtekintjük még Swayam­bunath sztúpát, Patan és Bhaktapur királyvárosát, a Pashupathinath halottégető szentélyt.

Utolsó élményként a repülő ablakából csodálhatjuk a Himalája ég felé törő óriás csúcsait. Többször volt szerencsém elrepülni jó időben az Alpok felett, ami nagyon szép, de ez valami más, hihetetlenül monumentális.
Úgy lett, ahogy a barátaim előre megjósolták, ha egyszer eljutsz a Himalájába, az annyira elvarázsol majd, hogy úgyis mindig visszatérek majd. Most már értem mire gondoltak, bizony igazuk volt. Azóta is, ha valaki Nepálról kérdez rögtön csillogni kezd a szemem, és széles vigyor jelenik meg az arcomon.

Az összes képért katt a linkre .