Megérkeztünk Bamakoba

Ma este szerencsésen megérkeztünk Bamakoba, ahol a szokásos szmog, hőség és kb. 10 millió szúnyog várt ránk. No és persze Luci, aki társunk lesz az út további részében.
De előszőr kanyarodjunk vissza pár nappal korábbanra, Agadirba. A befutó másnapján elindultunk Agadirból, ami mindjárt egy kis kalamajkával kezdődött, mivel a pótkerék tartó teljesen letörött. Nagy szerencsénk volt, hogy kibirta a verseny végéig. Spaniferrel és kötelekkel rögzitettük ideiglenesen, azután elindultunk dél felé. Egészen jól haladtunk, mignem Laayoune előtt hatalmas csörömpöléssel leszakadt az egész kipuffogó rendszer. Remek volt az út a városig, dőlt be a füst az autóba, nem is beszélve a melegről. Ráadásul este volt már és úgy tűnt nem lesz már nyitva egy műhely sem, de végül sikerült találnunk valakit, aki hajlandó volt orvosolni a problémánkat. Egy kis hegesztés itt, egy kis hegesztés ott, és már mehettünk is tovább. Ám örömünk nem tartott sokáig, mert az autó nagyon furcsán viselkedett, olyan zörejek jöttek belőle, amik kardán problémát sejtettek. Laci megnézte és kiderült hogy a a csavarok alig tartanak a kardán kereszten. Közben a septiben meghegesztett pótkerék tartó újból megadta magát. Köszönjük a szar munkát az ottani szakinak. Igy végül visszamentünk Laayouneba és újra a Hotel Mekkában szálltunk meg, mint pár nappal az előtt is a verseny alatt. Nagzon egyszerű hely, inkább a helyiek látogatják, viszont rendkivül olcsó volt. Persze wc és fürdő kint a folyosón, de ehhez már hozzászoktunk.
Másnap reggel orvosoltuk az autó bajait, de ezúttal egy másik mesternél próbáltunk szerencsét, aki úgy tűnik jól végezte a dolgát, mert azóta is rendben van minden.
Nyugat-Szaharában autózni a fő úton a világ egyik legunalmasabb dolga. Szinte teljesen egyenes út, sik és kopár táj. Azért sikerült felrázni minket egy kis időre a helyi rendőröknek. Van egy hely, ahol kitudja miért, de 30-as korlátozó táblát raktak ki. Semmi nincs ott, de mivel tudtuk hogy az itteni rendőrök is előszeretettel méricskélnek ilyen helyeken, ezért lelassitottam. Majd a bekötő út után gyorsitottam és röviddel utána megálltam. A rendőröknél, akik az mutogatták, hogy 87-el mentem. Mondom, na és, az útkereszteződés feloldotta a korlátozást. Meg persze játszottuk a buta túristát aki nem ért semmilyen nyelven még a jelbeszédből sem. Végül elunták a dolgot és más madár után néztek, mi meg robogtunk tovább. Marokkóban egyébként érdemes betartani a sebességet, mert sok helyen mérnek kis kézi mérővel és már akkor is büntetnek ha 1-el többel megyek. A büntetés minden esetben 400 dirham, de persze korrumpálhatóak. Az a vicc ha 101-el megyek akkor is ennyi, ha 190-el akkor is. Hiába, no Afrikában másmilyen a logika. Ezen kis intermezzot leszámitva igen eseménytelen volt az út a dakhlai leágazásig. Itt persze meglátogattuk azt a termál forrást, amit a világon csak igen kevesen ismernek, pedig olyan élményben ritkán lehet része valakinek, hogy áll a sivatag közepén és egy gumitömlőből ömlik rá a kénes meleg viz. Közben a dakhlai-öbölben gyönyörködöm és a közelben kapirgáló tyúkokat nézegetem. Utána meg a saját hülyeségemen átkozódtam, mert elfelejtettem levenni az ezüst touareg keresztet a nyakamból, és persze hogy a kénes viz jól elszinezte. Sebaj, ez az élmény akkor is megérte.
Közben jött az este, végül úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a határig, és ott alszunk, mivel csak reggel 9-kor nyit a határ. Végül beigazolódott hogy helyesen döntöttünk, mert még igy is csak kb. a 15-ikek voltunk a sorban. Kidobtuk a sátrakat és aludtunk volna egy jót, ha nincs ott egy halom kóbor kutya. Mert ezek a jobb sorsra érdemes ebek hol ugattak, hol vonyitottak, csak csenben maradni nem akartak. Mindegy, eljött végül a reggel és röpke másfél óra alatt már ki is léphettünk Marokkóból. Ekkor következett a senki földje, az a kb. 2 kilométeres szakasz, ami alaposan alá van aknázva mielőtt elérnénk Mauritániába. Maradj az ösvényen, mert ezt útnak azért nem nevezném és mindig tarts balra. Végül feltűnt a mauritán határ állomás épülete. Kicsit most változtattak a beléptetési rendszeren, bár ez inkább lassitotta a procedúrát sajnos. Röpke újabb bő 2 óra elteltével már Mauritánia aszfaltját koptathattuk. Már-már kötelező hogy ezen a szakaszon homok vihar legyen, most sem volt ez másképpen. Azért késő délutánra elértük Nouakchott városát, ahol éjjelre kivettünk egy szobát és gazdagabbak lettünk egy csomó szúnyog csipéssel. Tehát másnap reggel elkezdhettük szedni a Malarone-t malária ellen. A szállás neve Auberge Awkar, és közvetlenül az első körforgalom mellett található. Egyébként tábla is jelzi, hogy 150 méterre van onnan. Már ismertem a helyet, hiszen tavaly áprilisban is itt szálltam meg. A hely érdekessége, hogy egy magyar VW Transporter áll az udvarán.
Másnap daráltunk tovább, mivel még sötétedés át akartunk lépni Maliba, mivel Mauritániában külföldiek nem autózhatnak sötétedés után, az elmúlt időszak emberrablásai miatt. Gondoltuk a rövidebb úton megyünk Szenegál felé. Azt viszont nem tudtuk, hogy ez az út nagyon lassú, nagy része nem aszfalton halad és mindenhol épitik, ezért csak nagyon lassan lehet rajta haladni. Nem is beszélve a rengeteg ellenőrző pontról, ahol mindig muszáj volt a helyi erőknek értetlenkedniük egy sort, amivel jelentősen sikerült minket lassitaniuk. Végül Selibabi-ban közölték velünk, hogy itt kell kiiratni az útleveleket, és innen csak a csendőrség kiséretével mehetünk tovább a kb. 50 km-re levő Mali felé, mert besötétedett. Persze amig mindezt kisütötték eltelt legalább 1 óra és tényleg besötétedett. Végül elindult a Gendarmerie járőre előttünk a szavanna útvesztőiben, de persze jó ha 20km-es sebességgel haladt és persze nem a leggyorsabb, hanem a legrövidebb úton. Ami szerintem a lehető leglassabb is volt egyben. Egyszer csak megálltak, és közölték, hogy ennél a falunál meg kell várnunk a Commandant-ot, mert innen már csak ő mehet tovább, az már nem az ő körzetük. Leteritettek egy szőnyeget és azon ücsörögtünk egy csomót a tök sötét éjszakában. Közben a helyiek megvendégeltek minket egy kis kecske tejjel, amit errefelé cukrozottan fogyasztanak. Nem volt rossz, de azért volt bennem egy kis aggodalom, hogy a gyomrunk mit fog szólni ehhez. De szerencsére nem lett semmi bajunk tőle. Végül megjött a parancsnok, egy vidám ember, és indultunk tovább. Ő már bátrabban hajtott, csak éppen a vak sötétben úgy felverte a port, hogy jóformán semmit sem láttunk. Természetesen ő is a legrövidebb utat választotta a leggyorsabb helyett, de mit volt mit tenni, követnünk kellett. Egyszer csak hirtelen nyuszikat láttunk meg a reflektorok fényében, és a parancsnok autója hirtelen lefékezett. Majd kiugrott a parancsnok és puskáját előkapva rádurrantott az egyik nyuszira. Majd egy másikra is, és ezt már el is találta. Nagy vigyorogva mutatta a zsákmányt, de sajnos lefotózni nem engedte magát. Mivel ez a művelet még többször lejátszódott, megpróbáltam vaku nélkül lefotózni, de ez a gépemmel lehetetlen feladatnak bizonyult ilyen rossz fényviszonyok mellett. Talán egy jobb géppel sikerült volna ezt a soha vissza nem térő alkalmat megörökitenem. Végül elérkeztünk egy faluba, ami a gps szerint már Maliban volt, és nem sokkal utána a parancsnok közölte, hogy ez már valóban Mali, innen már nem jöhet tovább, csak magunkra számithatunk. Jó későre járt már, szerintem vagy 4 óra elment erre a bohóckodásra. Magunktól már mélyen bent jártunk volna Maliban, de egy nem minden napi élménnyel szegényebbek lettünk volna. Nekikezdtünk bolyongani a szavannán, ahol össze vissza mennek a jelöletlen földutak és csapások, de végül értelmesebbnek láttuk megállni és éjszakára sátrat verni. Másnap rájöttünk, hogy pont az út közelében vertünk tábort és elindultunk. A szavannán autózni még nappal sem egyszerű feladat, az utak állandóan változnak, ahogy az esős évszak árvizei alakitják a tájat. Ráadásul több falun is át kellett menni közben, ami inkább hátrány errefelé, annyira zegzugosak és érthetetlenek az utak elhelyezkedése. Végül nagy nehezen elvergődtünk Kayes-ba, ahonnan már aszfaltozott úton mehettünk Bamako felé tovább. Persze még Kayes-ban be kellett menni a rendőrségre, hogy bepecsételtessünk az útlevelekbe, mivel zöld határon jöttünk át. Itt azért volt egy kis értetlenkedés, főleg mivel az autó biztositásunk nem volt nálunk, lévén azt Villám elfelejtette odaadni, mielőtt 25-én lelépett volna a mezőnytől, mikor a bamakosok nagy részét magával vitte Bamakoba. Mire Bamakoba értünk ő meg már pont a Bamako-Budapest járaton ücsörgött.
A lényeg hogy végre itt vagyunk Bamakoban, ahol a még itt lévő magyarok kitörő lelkesedéssel fogadtak minket, és újból gratuláltak a győzelmünkhöz.
Holnap autószerelés, és persze egy kis piacolás is, este lazulás, azután meglátjuk, mert még itt szeretnénk elintézni a nigériai vizumunkat, ami még hiányzik. Amint meglesz indulunk tovább, az ismeretlen Burkina Faso felé.