Az eredeti terv az volt, hogy ezen a napon kompolunk Barcelonából, de azt már útközben kiderítettük, hogy bizony nincs jegy a kompra, úgyhogy mehetünk le Tarifába, Gibraltár mellé.
Mindegy, mert így láttuk Montserratot, ami gyönyörű volt. Ráadásul mi azt hittük, hogy van egy kolostor, meg egy templom és kész. Erre kiderült, hogy itt bizony egy hatalmas épület együttesről van szó, ráadásul a környék tele van jobbnál jobb túra lehetőségekkel. Mivel vasárnap volt, rengetegen voltak, és részt vettünk egy misén is. Nagyon érdekes volt, mert volt egy csomó fiatal, akik énekeltek és gitároztak. Igazán vidám hangulat volt, nem olyan komor, mint itt sokszor. Persze spanyolok gitár és ének nélkül elképzelhetetlenek, de nem lehet, hogy itt is szívesebben járnának az emberek a templomba, ha vidám lenne ott a hangulat? Persze utána beszélt a pap is, az már jobban hasonlított a megszokottra. Ide mindenképpen szeretnék még visszamenni, mikor egy kicsit több időm lesz. Este még tovább mentünk, aztán le is ment a nap. Biztosan tudod, hogy milyen este szállást keresni az autó pályáról, hááát nem a kedvenc elfoglaltságom, az biztos. Már Valencia előtt jártunk valahol, mikor megláttunk egy lejárót és hotel táblákat. Az első próbálkozásunk sikertelen volt, mert valami 70 euro körüli árat akartak a szobáért. Mi nem egészen erre gondoltunk. Végül találtunk egy kempinget, ahol némi várakozás után előkerült a tulaj, aki egy szót sem tudott angolul, és adott nekünk egy nagyon király mobil home-ot, amit ő bungalónak hívott. 6 személyes volt, meleg víz, gáz, minden. Asszem 25 eurot kért érte, persze szezonban más az ár. Nagyon tuti kis hely volt, medence, tenisz pálya, gyerek játszó tér, ja és közvetlenül a partnál. Mi persze csak ettünk és aludtunk, aztán korán húztunk is tovább, volt még kilóméter előttünk rendesen. Az evés...hááát ez bizony konzervet jelent, amit gáz főzőn melegítünk, vagy májkrém konzerv kenyérrel, illetve müzli szelet. Most csokit elfelejtettünk vinni mind a ketten, pedig az is nagyon jó, főleg a sportszelet, jó sok energiát ad. Igaz most szétfolyt volna a melegben. Persze nem Spanyolországban, mert ott bizony csak 20-22 fok körüli idő volt, délen persze valamivel több. A harmadik napon csak a narancs ültetvények jelentettek valami érdekeset, illetve azért ez nem teljesen igaz, mert gyönyörű hegyeken vezet át az út. De persze már be voltunk sózva, hogy Afrikában legyünk végre. Algecirasban szálltunk meg egy kempingben, amit Laci már ismert. Itt találkoztunk a többiekkel, vagyis csak egy autóval, amiben egy páros ült. A legszebb az egészben, hogy habár mindenki magyar volt a csapatból, magyar rendszámos autó egy sem volt. Franci és Márti egy német rendszámos Suzuki terepjáróval jöttek, révén, hogy Franci német állampolgár, 1 éves kora óta ott éllt, és nem is tudott magyarul, míg magyar barátnője nem lett. A német hadseregben volt vadász pilóta, utána egy komplett 8000 fős bázist vezetett, ami nem semmi. Már nyugdíjas, 57 éves, de persze nagyon jó kondiban van. Ők pl. végig kocsiban aludtak, mert Franci sátrat állítani. Lelkük rajta, én inkább feldobom 5 perc alatt a sátrat és kinyújtom a lábam. Mi így is tettünk. Reggel siettünk a komphoz, ott ért utol minket Vilmo és Zoli, akik Angliából jöttek két Pajeroval. Spanyol nyelvterületen jól hangzik a kocsi neve, nem véletlen, hogy ott is, meg Amerikában is inkább Montero név alatt fut. Ennél jobb csak a pendejo lett volna :)) Örültünk is nagyokat, hogy végre együtt a csapat. Aztán kiderült, hogy túl sokáig nem leszünk együtt, pedig előtte arról volt szó, mert hogy a többiek sietnek és nem jönnek be sehová, de majd a mauritán határ előtt megvárnak minket. Nem értettük a logikát, ha egyszer úgyis megvárnak ott, akkor miért nem jönnek velünk, hogy legyenek szép élményeik, ne csak az út pora. Szóval mindjárt Tangier után elszakadtunk a többiektől, és robogtunk lefelé a marokkói autó pályán. Ami olyan mint itt, csak éppen figyelni kell a keresztben átfutkosó gyalogosokra. Meg a rendőrökre, mert 100 a megengedett, és sok helyen mérnek, mégpedig kézből, a legmodernebb német mérőkkel. Ha 101-el megyek már megbüntetnek. Mi persze az agyon terhelt autóval nem igen száguldoztunk, a gumikat is féltettük a nagy súly miatt, jó volt nekünk a 100-as tempó is.
Végül beértünk Casablancába, ami egy eléggé jellegtelen város, legalábbis amit láttam belőle. Persze csak annyi időnk volt, hogy odarohanjunk a nagy mecsethez, fotó, aztán rohanás tovább, de legalább azt láttuk. Érdekes, hogy ahogy közeledtünk felé, nem is tűnt olyan magasnak, pedig állítólag 200m magas. Aztán mikor odaértünk, akkor már látszott, hogy a körülötte lévő hatalmas tér miatt nem jönnek ki az arányai. Lent van a tengerparton, pont gyönyörű kék ég volt, kellemes meleg, és gyönyörű épület. Minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. Marokkóban nagyon finom pékárú van, sütiztünk is rendesen, és persze ettünk tazsint is, én nagyon szeretem.
Estére lementünk Marrakechig, és szinte a főtéren sikerült olcsó szállást találnunk. A fotók között ott van a szálló belseje is, nem Dubai, de azért megtette ez is. Marrakechben a főtér hatalmas buli, középen a sok grilles hely, mögötte a hatalmas bazár, előtte zenészek, hastáncosok, stb. Szóval nagy a hangulat, igazi keleti forgatag. Itt még találkoztunk Franciékkal, ők is mellettünk aludtak, de Vilmóékról semmi hír nem volt, csak hogy a város elején leszakadtak. Mondom, aha és minek a cb, ha nem használjátok, meg van ugye telefon is, persze az pénzbe kerül, tudom. Kiderült, hogy a srácok kint aludtak a város széle táblánál kocsiban, hogy másnap ne tévesszenek el minket. Szóval ők is simán bejöhettek volna Casablancába. Ő bajuk. Másnap szétváltunk teljesen, mert mi mentünk be az Atlaszba, akkor még a Toubkal megmászásán járt az agyunk. Ezt azután el kellett vetnünk, mert nem volt megfelelő felszerelésünk, és 3000m fölött bizony hó volt, a Toubkal meg több mint 4100m magas.
Nem baj, viszont mentünk a Cascades d'Ouzoud vízeséséhez, ami gyönyörű szép volt, ráadásul engem meglepett, mert nem gondoltam, hogy ekkora vízesés van Marokkóban. Laci már járt itt, de most egészen elcsodálkozott, hogy milyen sok benne a víz, anno alig csordogált. Persze lőttünk egy csomó képet, ettünk egy jó tazsint, aztán összevesztünk az éttermessel, mert dupla árat akart számolni, de végül nekünk lett igazunk. Indulás előtt még leszivattuk a benzint egy helyi sráccal a quadból, mert Laci valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy rakta be, hogy tele volt a tankja. Ami azt jelentette, hogy ahogy lötyögött az autóban, szépen kifolyt itt ott, mi meg napokig szédelegtünk a benzin gőztől. Munkadíjnak odaadtuk a leszívott benzint. Így megy ez arrafelé.
Innen már illatosabban folytattuk utunkat tovább egy nagy hirdető tábláig, amin a környék érdekességeit láthattuk.
Így leltünk a szikla hídra Imi n'Ifri-nél. Nagyon szuper volt, semmi túrista, csak mi, meg a sziklák és a víz. Itt már jó meleg volt, izzadtunk is rendesen. Laci közben megállt kicsit besegíteni a helyi kőtörőknek. Ha valahol melóznak, ő mindig beáll kicsit dolgozni, ez nagyon jópofa dolog, mindig közelebb hozza a helyieket is hozzánk, ráadásul jó képeket is lehet csinálni közben.
Estére beértünk Ait ben Haddou-ba, ami nagyon látványos hely, jelentős túrizmussal, amiből szerencsére most még nem sok érződött. Itt már igazi afrikai szállásunk volt, logó kilincs, épp hogy csepeg a víz a csapból, nincs wc deszka, stb.
Másnap megnéztük a várost, közben részünk volt egy autós folyón átkelésben is, igaz nem volt túl mély a víz, de azért jó buli volt így is.
Az egész város agyag meg vályog tégla szerűségből épült, tehát mindenütt eléggé rozogák a falak, jó nagy repedésekkel rajtuk. Viszont roppant hangulatos az egész. Innen tovább haladva ért az újabb meglepetés, lévén tavasz volt, egész hegyoldalakat borított be valamilyen helyi sárga virág.
Gyönyörű volt és meglepő, itt a kopár kövek birodalmában. Le is fotóztuk az autót a virágok között. Marokkó tele van forgatási helyszínekkel, gondolom olcsóbb itt forgatni mint Amerikában. Sikerült is egy ilyen helyszínre lelnünk tök véletlenül. Valamilyen horror filmet forgattak itt.
The Hills have eyes 2, nekem nem mond semmit. Persze volt őr, meg drótkerítés, ami mindjárt felemelkedett pár euro átadása után. Utána azt csináltunk ott amit csak akartunk. Persze rendesen viselkedtünk, nem teremtettünk alapot egy harmadik részhez, hogy mondjuk két fehér túrista borzalmasan lemészárolja az arab őrt, meg ilyesmi :))
Aznapra még volt egy kis látványosság a hatalmas, kerek kövek képében, amik állítólag 4 milliárd évesek. Nem tudom, ahhoz nekem nagyon szemcsésnek tűnt a szerkezetük, lényeg, hogy tényleg jól néztek ki. Mászkáltunk rajtuk vagy egy órát, közben megtaláltuk a helyi Stonehenge-et is, igaz csak 3 fura kő alakzatból áll, de azért nagyon érdekes volt így is. A közelben egy eléggé putri városka volt, ahol eléggé erőszakosak voltak a helyiek, úgyhogy vettünk vizet, aztán húztunk tovább. Végül visszaértünk a főútra, ami megy le déli irányba, és az éjszakát egy tengerparti kempingben töltöttük, ahol fillérekért kaptunk szobát, így nem kellett sátrazni. Kicsit izgultam, mert mindjárt ahogy bementünk találtunk egy jó 8-10 centis csótányt. Én nagyon nem bírom a nagy csótányokat, iszonyodom tőlük. Meg a nagyobb pókokkal is így vagyok, és a fülbemászó félékkel is hadi lábon állok. Szép mi, egy olyan valakitől, aki a harmadik világban járna mindig legszívesebben. Utána több szörnnyel már nem találkoztam szerencsére, a tulaj még a tv-t is beállította nekünk. Nagy mosolyogva mutatta, hogy gondolom az általa elképzelt legcsodálatosabb film élményében részesít most bennünket. Egy bullywood-i film volt, tiszta röhej az egész, viszont gyönyörű indiai szépségekkel volt tele, így néztem egy darabig. Olyan finoman tudnak mozogni, ahogy egyetlen nép sem, egészen elvarázsol engem mindig.
Másnap aztán nyomtuk tovább, mert le kellett érnünk Dakhlába, ott volt megbeszélve a többiekkel a találka.
Dakhla előtt van az úthoz közel egy termál forrás, amiből kijön egy gumicső, és asszem 1 euroért megnyitják a helyiek. Azt hiszem a képek mindent elárulnak, ilyen látvány szerintem senkinek sincs a fürdő szobájából :))
A vicc, hogy olyan hideg szél fújt, hogy gondolkoztunk, hogy akarunk-e fürödni, de aztán meggyőztük magunkat szerencsére. Ha nem lettünk volna a Bamakon, akkor nem tudtunk volna a hely létezéséről, mert se tábla, se látvány, se semmi. Ott volt az itinerben, hogy itt van ez a hely. Remélem sokáig nem jönnek még rá, hogy ebből mekkora üzletet lehet csinálni, és megmarad ez a hely a maga érintetlenségében. Varázslatos élmény, csak ajánlani tudom. A Bamako alatt késő este voltunk itt sötétben, jó sokan persze, és meztelenül fürödtünk. Az még nagyobb élmény volt, szinte már giccses.
Este a tengerpart közelében aludtunk a homokos domb oldalban, sátorban. Mivel csak a legolcsóbb Tesco-s sátrunk volt, kicsit aggódtunk, hogy nehogy essen, mert ez csak egy egyrétegű sátor volt, vajmi kevés védelemmel az időjárás ellen. Persze a Szaharába ez pont elég. Eső nem, de szélvihar volt, úgyhogy lobogtatta ezt a vacak sátrat, hogy alig aludtam az este. Másnap nagyon korán keltünk, mert korán akartunk leérni a Mauritán határra, ami még vagy 300 km volt. Reggel 8 körül oda is értünk, és pontosan a többiek kocsijai mögé tudtunk beállni. Vagyis semmit nem nyertek a nagy sietéssel, és lemaradtak az összes élményről. Igaz hogy az egyik Pajero közben lerobbant és vagy 1000km-t húzták merev rúdon, amit egy helyi szerelőnél csináltattak. Közölték, hogy csak 9-kor nyit a határ, ráadásul az is kiderült, hogy náluk nincs nyári időszámítás, úgyhogy plussz még egy órát várhatunk. Mindegy letelt, aztán kezdődött a procedúra. Útlevél bead, vár egy csomót, visszakap, autót kiléptet, jön a vámos, ok, sorompón át, kalyibába be, útlevél megint, beírnak egy hatalmas könyvbe, mehet. Mindezt fél 12-re sikerült teljesíteni.
Ekkor jön a senki földje, ami szépen alá van aknázva taposó aknákkal. Érdemes az úton maradni, amit a fotók is jól bizonyítanak.
Ezt sokan nem veszik komolyan, pedig nagyon is az. Tavaly is volt egy csapat, akik elég lazán vették, amíg fel nem robbant egy teve tőlük úgy 10-15 méterre. Állítólag cafatokra szakadt, semmi nem maradt belőle. Asszem örök emlék marad az autóban ülőknek. A gond az, hogy nem egyértelmű, hogy hol van az út, ill. semmi nem tudatja veled, hogy itt mekkora veszély leselkedik rád. Lehet bérelni persze guide-ot is, ami kicsit kockázatos is lehet, hiszen ez a senki földje, ha itt megölnek, nincs aki felelősségre vonja a tettest. Egyszerűbb megfogadni a tanácsot, hogy mindig balra tarts, ha nem vagy biztos a dologban, várj egy kamiont, és kövesd azt. Ami kicsit megterhelő, mert kb. 1-el mennek ott a kamionok, annyira rossz az út. Végre átértünk, jött a mauritán procedúra, útlevél, vám, autó beléptetés. Itt persze kiderült, hogy van 2 kocsi is Laci útlevelében az előző versenyekről. Mondtuk, hogy zöld határon léptünk ki anno, és Bamakoban meg eladtuk a kocsit. Előszőr mondták, hogy húúú ez mekkora problem, most mi lesz. Végül persze kipecsételték az autókat. Addigra már mindenki haver volt a határőrök közül, együtt ücsörögtünk a forróságban, mert itt már brutál meleg volt. Közben valamit főztek parázson, agyag edényben, és buzgón kínálgatták nekünk is. Valami pörkölt szerűség volt, mi inkább lemondtunk róla, és elővettük a gázpalackot, ott bent az irodában, és főztünk egyet. Kár hogy nem lehet fotózni a határokon, esküszöm hogy a legnagyobb élmény mindig. Persze végül 50 euroba került Lacinak a két pecsét, ami kimondottan jó árnak számít mások elmondása alapján. Igaz 300-ról indult az alku. Ok, meg adtunk egy piacos zseblámpát is ajiba. És vártunk egy csomót a Vilmoékra, mert ők bizony beragadtak a marokkói oldalon. Délben ugyanis becsapják az ablakot az orrod előtt, és elmennek enni, meg imádkozni. Persze jó ráérősen, úgy kettő előtt vissza sem jönnek. Plussz a mauritán oldal, úgyhogy volt vagy 4 óra mire bejutottunk Mauritániába. Ahol éppen homok vihar volt. 3 napig. A napot alig látni, úgy eltakarja a homok. Ja, majdnem kifelejtettem, hogy Marokkóban jól megbüntettek, gyorshajtás miatt. Mész a tök egyenes úton, sehol semmi, egyszer csak 60-as tábla, kis bodega, és bujkáló két köcsög rendőr. Pont én vezettem, bele is szaladtam 84-el. Mondták, hogy kérem ez itt nagyon veszélyes rész, sok a baleset. Gondoltam, pont itt, a többi 2000km, az smafu, ott minden rendben. 40 euro a tarifa, tök mindegy, hogy 61, vagy 180. Ezt onnan tudom, hogy a Bamakon volt akit 170-el kaptak el, és ő is annyit fizetett. Meg a rend éber őrei is elmagyarázták nekünk, hogy bizony ez így van, 400 dirham (40 euro), ez az egy tarifájuk van. Fél órás győzködés után megenyhültek annyira, hogy kiegyeztünk 200 dirhamban, persze zsebre. Előtte meg elnéztem egy ellenőrző pontot, mert abból van bőven, csak itt éppen nem láttam rendőrt, és nem igen lassítottam. Az utolsó pillanatban megjelent egy kalyibából nagy mérgesen lengette a kezét és kiállt a kocsi elé. Mondtuk, hogy turist, és nem értünk semmilyen nyelven. Nagyon ideg volt az arc, aztán mikor mondtuk hogy Bamakosok vagyunk, onnantól megenyhült. Innentől hirtelelen nagy haverok lettünk, ölelgetett minket, és véletlenül megjavult a nyelvtudásunk is. A legjobb taktika a hülye túristát előadni, aki nem ért semmilyen, a helyi nagyon okos emberek által beszél, vagy beszélni vélt nyelven. Erre egy jó példa, mikor a helyi feltette a nagy kérdést: "Do you speak english?" Mire én, "yes I do". Emberünk zavartan tekintett rám, majd "Do you speak english?" Barátságosan mosolyogtam rá, és így folytattam "Yes, as I was gonna tell ya I do speak english but you are obviously not". Emberünk teljesen zavarodottan nézett, de csak kinyögte harmadszorra is a szuper kérdést: "Do you speak english?" Ilyenkor szoktam joviálisan mosolyogni és elkezdeni magyarul beszélni hozzájuk. Mint pl. "csízmáskandúr bagaria csízma, mond édes egy komám, meséltem már neked azt a szőke nős viccet?" Ez mindig szokott hatni, kikerekedett szemek, aztán békén hagynak, vagy bamba arccal közli, hogy nem érti. Mire én jóságosan mosolygok, és azt mondom, hát persze, hát persze. No, de vissza Mauritániához. A kellemesnek nem mondható homokviharban haladtunk előre Noukchot felé (mintha kimaradt volna pár betű?), miközben nagy élvezettel kornyolgattuk a legalább 40 fokos vizünket. Hááát, ez bizony olyasmi, ami talán az út legnehezebb része volt, a meleg, majd később a forró víz ivása. Az őrült melegben ha nem iszol, meghalsz, viszont forró vizet inni elég undorító, főleg napokig. Igazán tudhattuk volna a megoldást, ami Zolitól, az abszolút zöldfülűtől jött. Bolero tea por, és máris iható forró tea lesz az undorító forró vízből. Azért a gyomrom attól is kavargott már, de elsőre leküldtem másfél litert az így már iható nedűből. Azon gondolkozom, hogy aludtunk, de nem tudom felidézni. Gondolom akkor eléggé felejthető hely lehetett. Mauritániával az a gond, hogy nincs igazán semmi, csak a homok, meg a nyomor. Noukchoutt a főváros, egy jó nagy város, de tiszta homok az egész város, és a homok vihar ott is tartott még. Egy autó neperről kiderült, hogy egyben hotelos is, és nagyon olcsón megalhattunk nála. Ohh, beugrott hol aludtunk, Noukchottban egy tengerparti kempingben, ahol előszőr 100 euroért akartak egy kis házat kiadni, végül a töredékéért sátrazhattunk mindannyian. Persze adtunk a tagnak pálinkát is, mert mondta, hogy ő togói, és ők keresztények, tehát piálhatnak. Mert ugye Mauritániában szigorú szesz tilalom van, ott nagyon kemény az iszlám. Pl. a homokosokat kivégzik, erre az itiner is felhívja a figyelmet. Szóval, másnap jöttek a nepperek, mi meg tárgyalgattunk velük, mert mindegy lett volna hol adjuk el a kocsit, itt is jó lett volna akár. Közben elmentünk alkatrészt beszerezni a Pajerohoz, ami végül sikerült is. Persze kiderült, hogy nem csak az a baja. Másnap felkutattuk a helyi Mitsubishi szervízt, mert bizony van ott ilyen, aztán szereztünk alkatrészt, és jött az újabb szerelés.
Valamitől így sem lett jó, végül Vilmo eladta a házigazdának potom 1300 euroért. Ha lehúzzuk Bamakoig, és megcsinálja rendesen, simán kapott volna 3000-et érte. Megcsinálni megtudja, verseny szerelő volt 5 évig a Suzuki Racing-nél. Mindegy, ő tudja. Végre tovább indultunk, közben a homok vihar is csendesedett, maradt a 45 fokos hőség. Árnyékban. Ami nincs a sivatagban, főleg nem a kocsiban. Amiben ugye klíma nincs. Meg a szállásokon sem. Csak sok szúnyog Mauritániától, amik átjönnek a hálón is, olyan kicsik. Ez adja az igazi nehézségét az útnak, hogy sosem tud pihenni a szervezet. Dél Mauritánia eléggé gáz hely, iszonyatos a nyomor, az út mellett elhullott állatok, szemét hegyek, amiken vígan lakmároznak a kecskék és a tehenek. Ha még szervest ennének, de eszik a műanyagot. Itt sajnos sötétig nem értünk Kiffába, pedig ott tudtunk egy kempinget, ami elég gané, de jobb nincs. Minden könyv, itiner és egyéb írja, hogy ne vezess éjjel Afrikában. Ez bizony nem vicc, kecske, szamár, tehén, teve az úton. Képzeld ha elgyúrsz egy tevét, mi marad a kocsiból. Nem is beszélve a felháborodott tulajról. Egy tevés kaland alsó hangon 1000 euro, és jó nagy veszekedés. Nem is beszélve arról, ha mondjuk egy kivilágítatlan szamár kordét ütsz el, vagy mondjuk egy gyereket. A gyerekért licselés az alap, úgyhogy ilyenkor azt ajánlják padlógáz, és minnél messzebb kerülni onnan, és lehetőleg kilépni az adott országból. Persze ehhez nem kell odamenni, elég Olaszliszkára leruccanni. Vilmo el is gyúrt egy kecskét egy falu mellett, mi pont utána jöttünk, hallottuk is a helyiek ordibálását egyből. Persze mentünk tovább, nem voltam kiváncsi a haragos helyiekre. Mondjuk elég nagy az a rohadt sivatag, miért pont az út mellett tartják az állatokat, nem értem. Kiffában bementünk a kempingbe, egy épület tetején aludtunk leterített szőnyegeken. Ez ott nagy divat, és rendkívül olcsó szállás forma. Persze, mert együtt kell aludjak tízmillió szúnyoggal, ami nem túl klassz dolog. Előkerült a szúnyog spré is, több kevesebb sikerrel. Meleg is volt, szar is volt, de végül csak reggel lett. Következett az átlépés Maliba, ami röpke 4 óra alatt sikerült is. Ha nem figyelsz, simán bemész illegálisan, mert nem gondolnád, hogy az a kalyiba a határ épület. Persze a katona ruhás hajléktalan külsejű alakok gyanúsak lehetnek, hogy ez mégis csak valami féle hivatalos hely lesz. Itt is mindenkivel össze haverkodtunk, Budapest-Bamako a varázs szó. Végül elindulhattunk Bamako felé, ami még odább volt. Mivel éjjel nem akartunk vezeti, ezért a szavannán aludtunk sátorban. Az a szép Maliban, hogy éjjel sem megy 35 fok alá, vagy még addig sem. Tehát alvás helyett forgolódás, és izzadás. Másnap elértük Bamakot, ami egy völgyben fekszik, tehát hatalmas a szmog. Tojnak magasról a környezetre, mindenhol szemét hegyek, hatalmas nyomor. Közben meg jön egy Q7, aztán egy zsír új X5, meg ilyenek. Szóval hatalmasak a különbségek, egy szűk réteg hihetetlenül gazdag. Van pár elég jó kajás bolt is, mind libanoni kézben. Minden van, csak rohadt drága. 
A Hotel Seguereben laktunk, ami egy egyszerű kis motel, klíma nélkül. Bamakoról nem akarok sokat írni, a Niger folyó szép, a többi hanyagolható. Ami tuti volt, hogy mangó szezon volt, és én szeretem a mangót. Minden 10 méteren vehetsz. Egy idő után megszokod a kaotikus közlekedést is (valahogy lejöttünk odáig is :))) Az autó eladás nagyon nehezen ment, feltelítődött ott is a piac, meg rengeteg az Európából és a Közel-Keletről lopott autó. Volt olyan kereskedés, ahol egy kocsihoz nem volt papír, vagy kulcs. És valahogy mégis forgalomba tudják őket helyezni. Az újakat meg hozzák fél áron Dubaiból. 
Viszont összeismerkedtem egy helyi sráccal, ő Hakuna Matata, ami ugye szuahéliül annyit tesz, no problem. Ez persze csak a művész neve, az igazi Omar. Táncos egyébként, iszonyú jól nyomja ezt az afrikai táncot. Az egész családja zenél, tanítottak is djembézni. Mégpedig olyan tanított, aki nemzetközi szinten is elismert művész, rendszeresen járja a világot. Tiszta ilyen kommuna élet, igazi raszta csávók. Mondták, hogy maradjak ott, majd dobolunk, megyünk fesztiválokra, meg minden. Lakjak náluk, kajázunk együtt, mert mi már egy család lettünk. Ja, amúgy Manu Chao 5 napig lakott náluk, kár hogy nem most amikor ott voltam. Nagyon bírom Manu Chaot, szívesen eldumáltam volna vele, nem is beszélve egy kis jammelgetésről. Talán majd legközelebb ;)) Aztán jött a nagy ötlet, hogy menjünk fel kocsival Dogon-földre, és csak utána adjuk el a kocsit. Mert eredetileg busszal, vagy hajóval akartunk felmenni Moptiba. 
Fel is mentünk Segouba, ahol nincs túl sok minden, viszont viszonylag olcsón kaptunk egy légkondis szobát, ahol végre aludtam egy jót. Persze a folyó part szép volt, meg érdekesek ezek a hosszú csónakok is, de ott is lehangoló a szemét meg a bűz. Másnap felverettünk Moptiba, ami nekem csalódás volt, a prospektusokon egészen mást mutogatnak. 
Egy nagy koszfészek az egész, persze a mecset jól néz ki, meg a folyó part is, de itt még nagyobb volt a dzsuva. Igaz, itt nem nagyon csesztettek minket, persze ez csak helyi mércével igaz, mondjuk úgy hogy nem forrt tőlük az agyvizem. 
Arra ott volt az iszonyatos hőség. Szerintem többe került a víz, mint a szállás, de hát ez van, mi választottuk, hogy oda megyünk. Dogon-föld előtt egy kempingben aludtunk, bungallóban. Itt legalább nem voltak szúnyogok. Reggel irány Dogon-föld. 
Fogadtunk egy guide-ot, ami jó húzás volt, mert végig mesélt a srác, és elég jól nyomta az angolt. Na ez megérte a sok izzadást, és fáradtságot, nagyon különleges élményben volt részünk. Voltunk jövendő mondó néninél is, aki levetkőzött félmeztelenre a produkcióhoz. Aztán Lacival huzatott egy szalmaszálat kettő közül. Na, mondom te addig innen nem szabadulsz amíg meg nem hágod az öregasszonyt. De aztán kiderült, hogy a guide-nak mond jövendőt. Voltunk az öregek házában is, ami pár fadarabbal alátámasztott tetőt jelent. Ott ücsörögnek és nem csinálnak semmit. Mi is bemehettünk, és haverkodhattunk velük, amit meg is tettünk persze. Megmutatták hogy csiholnak tüzet, aztán jót nevettek, mikor Lacinak a huszadik próbálkozásra sem sikerült akár csak egy parányi szikrát is csiholnia. Utána felmentünk a régi városba, ami a szikla repedésben van, fent. Itt olyan meleg és fáradt voltam, hogy a felvezető pár perces úton meg kellett állnom, és mikor felértem rosszul lettem. Azt hittem ott döglöm meg, nagyon rossz volt. Végül elmúlt, és persze jobban lettem. Ami nagyon érdekes volt számomra, hogy voltam Mesa Verde-ben, Colorado-ban, ahol a pueblo indiánok egészen hasonló módon éltek. Talán van a 2006 előtti képek mappámban fotó onnan is. Van bizony, érdemes összehasonlítani: http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2006ElTtiKPekVegyes#5289652195540355234
Visszafelé
még megnéztük Djenne városát, ott van az a nagy furcsa erődítmény szerű
épület, ami valóban homokból van. 
Egyébként az a nagy mecset, náluk így
néz ki egy mecset. Az Unesco világ örökség része a város. Ez mondjuk
nem látszott, mert mi pont hétfőn mentünk oda. A lonely planet könyve
szerint, ne menj hétfőn Djenne-be, mert akkor van a helyi vásár, több
ezer kereskedővel, fehéreknek inkább nyomasztó, mint érdekes. Mindjárt
felajánlkozott egy helyi guide-nak, majd miután mondtuk, hogy kössz, de
nem, megfenyegetett, hogy akkor ellopják a kocsinkat. Erre mi is
elkezdtünk ordibálni, meg lefotóztuk a fickót, és nagy verést ígértünk
neki. Vagyis inkább Laci, ez neki megy jól, én azért csöndesebb vagyok.
A mecsetet a közeli házak tetejéről lehet lefotózni jól, ez ott bevett
szokás. Persze pénzért. Volt egy kis nyelvi félreértés Laci meg a helyi
muksó között, Laci úgy értette két főnek 1000CFA, a fickó meg fejenként
gondolta. Az a helyzet, hogy egyből nagy ordibálás lett a dologból, a
fickó végül már a gépemet is össze akarta törni, de végül mi nyertünk.
Csak mikor eljöttünk mondtam Lacinak, hogy bizony az ember jogosan volt
mérges, mert fejenként kért egy ezrest. Csak ha Laci bepörög, akkor már
nehéz vele szót érteni, amíg le nem nyugszik, én meg élvezem, ahogy
vitázik a 20 szavas szókincsével. Persze senki nem lopta el a kocsit,
ott vigyorgott a hülye gyerek, hogy minden ok, főnök. Kiderült csak a
haverjainak arcoskodott. Lacival jóval kezd, mert vörös ködös típus,
láttam mikor felpofozott egy arab kamaszt a Bamakon. Mondjuk igaza
volt, mert kövel dobálták a kocsit. Végül visszaértünk Bamakóba, ahol
folytatódott a hőség és a szmog. A napjaink azzal teltek, hogy ültünk
valamelyik nagyobb hotel előtt és vártuk hogy a felhajtók odahozzák a
vevőket. Ott ez így működik. Elég ideg őrlő az iszonyatos melegben,
mikor azt mondják mindjárt ott vagyunk, aztán 2 óra múlva sehol senki.
Végül mindig megjönnek, csak győzd kivárni. Utána jön a sablon szöveg,
jujj, jobb kormányos. Mondom tudom haver, az ide úton nekem is feltűnt.
Utána mondanak egy röhejes árat. Ja, és mindezt úgy, hogy a nepper
közli, hogy x összegért tud vevőt, és tuti a dolog, le van tárgyalva.
Aztán odajön a vevő, és mond fele annyit. Anyátok. 1 hét után már
legszívesebben kapával verném a fejüket. Végül elment minden, de nagyon
vacak áron. Viszont megtudtuk mibe érdemes nyúlni ott. Tényleg van sok
lehetőség, olyan mint itt mondjuk 1990-ben, hiány gazdaság, vad
kapitalizmus ezerrel. Csak ki akar ott lakni mind ehhez. Én biztos nem,
ahhoz nagyon tönkre kéne itt mennem. De lehetőség van bőven, ha nem
kapsz infarktust az agyatlanságuktól. És ezt nem rosszból írom, hanem
azok. Olyan értetlenek, hogy az ember sikítani tudna. Ami a gond ott
túrizmus szempontjából, hogy nincs tengerpart, nincsenek állatok, amik
oda vonzzák az embert. Van ott két magyar srác, Pipu és Totya, tőlük
rengeteg infót kaptunk, nagyon jó fejek. Kár hogy nem maradtunk még egy
hetet, átmehettünk volna Gambiába. Tengerpart, vízilovak, angolul
beszélnek, és nem csesztetik az embert. Hmmm, majd legközelebb. Végül
a haza út fáradalmai. Fél órás késéssel indultunk Bamakoból, aztán
leszálltunk Nigerben, N'iamey-ben, amiről szó sem volt. Még 2 óra
csúszás. Tripoliban megvárt minket a Brüsszeli gép, mert ugyan az a
légitársaság volt. Fúú, mekkora szar az a Tripoli. Tiszta Rákosi éra.
Persze mexikói sertés influenza őrületben voltak, hőmérőzés, mikor
voltam lázam, fejfájós, mittudomén. Utána csekkoljak be megint, utlevél
ellenőrzés, minden. Miután Bamakoban megkaptuk a beszálló kártyát a
brüsszeli járatra is. Mindegy, végre megyünk Európa felé. Gép leszáll,
van még idő bőven. Megyünk a csomagokért, mert onnan Wizzair-el mentünk
tovább, persze kiszednek a rendőrök, ezer kérdés, csomag piszkálás,
honnan jöttünk, mit csináltunk, stb. Gondolom azt hitték, hogy drogot
csempészünk. Aztán feltettéek a nagy kérdést, hogy hogyan megyünk
tovább. Mondom Wizzair, Budapest. Innen? Mondom, ja. Brüsszel,
Charleroi. Azt mondja az egy másik reptér, nem ez, és hogy akarok
eljutni oda. Mondom ezt talán én kérdezném tőle, mert ő a helyi. Végül
elirányítottak egy infó pulthoz, ahol vehettünk vonat jegyet. Mondták
kb. 1 óra átmenni. Ok, az még belefér. Ja, csak éppen több mint kettő
volt, végül még busszal is mentünk, ahonnan megtekinthettük az éppen
felszálló gépünket. Nem volt kedvünk nevetni. Szerencsére találtunk a
reptér mellett egy elég elfogadható árú szállást, aztán másnap végre
hazaértünk.
Az úton készült összes fotóért katt:
Album1
Album2
