Sajtótájékoztató 13-án, csütörtökön

Már csak pár nap és végre indulunk! Ma elkezdtem összeszedni a holmikat amiket vinni akarok, szerintem össze is szedtem mindent. Persze lehet hogy reggelre kiderül, hogy valami tök fontosat kihagytam...2 éve pl. a jogsimat hagytam csak itthon. Persze mint tudjuk nem a papír vezeti az autót :)))
A kajás dobozokat is telepakoltam minden földi jóval...akarom mondani konzervvel, zacskós spagettivel, meg hasonló nyalánkságokkal. A bamako nem a kulináris menyországról szól. Igaz ebben az évben abszolút luxus körülmények között fogunk utazni. Még asztalunk is lesz, hideg sör a hűtőben és egyéb eddig elképzelhetetlen dolgok.
Ha valakit érdekel milyen őrült járgányok lesznek a futamon, az jöjjön csütörtökön az Intercontinentál elé, mi is ott leszünk reggel 9-től a délelőtt folyamán.

Pénteken lehet beállni a parc fermébe, ez teljesen nyitott esemény lesz, bárki bejöhet, fotózhat, dumálhat velünk, vagy akár megajándékozhat egy kisebb szigettel is, ha nincs éppen jobb dolga. Ez egyébként egy régebbi ötletem, ami egy alkohol gőzös nyaralás alatt született az agyamban. Nem másról van szó, mint Jakuza Köztársaságról, amit valahol egy szubtrópusi kis szigeten hoztunk volna létre. Államformája a bulisztatikus közösség lett volna, vagyis minden a buliról szólt volna. Sajnos e nemes terv megrekedt a tervezgetés szintjén, pedig szerintem hatalmas lehetőségeket rejt magában. Tehát ha van egy felesleges szigeted, mi szívesen levesszük a terhét a válladról :)))
Ha se csütörtökön, se pénteken nem tudsz eljönni, akkor szombaton a rajtnál tudsz velünk utoljára találkozni a Hősök terén reggel 8-tól. Csinálhatsz rólunk fotókat (csak a gyerekeidnek ne mutasd meg, ha jót akarsz :)), megveregetheted a vállunkat, kérdezhetsz tőlünk mindenféle okosat...vagy egy csomó hülyeséget is, mi mindenre szívesen válaszolunk, ha mégsem, akkor peched van, mert vagy nem érünk rá, mert éppen el leszünk foglalva (tudod, mi most pár hétre elmegyünk Afrikába, ezért leszünk ott), vagy azért mert nem szeretjük a hülye kérdéseket és nincs kedvünk még csak megjátszani sem, hogy szeretjük őket, vagy csak egyszerűen csak mert csak, vagy mert nem hoztál szigetet. Tehát a legtutibb módszer, ha nem kérdezel hülyeségeket...őőőő...ja igen, és ha hozol szigetet.
Mi ez az őrült szigetelés velem ma? Teljesen az agyamra megyek vele, annyi biztos. Szerintem ez már a közeli rajtnak tudható be.

Addig is kövessétek ezt a linket: http://www.youtube.com/watch?v=qbsCSzyunJs&feature=autoplay&list=FLUaPQ7AI6yzE&index=5&playnext=4
Ennek ugyan semmi köze hozzánk, csak gondoltam gyakoroljátok a kattintgatást :)))

BB2011

Megvannak a vízumok! Pedig még pár nappal ezelőtt olyan hírek voltak, hogy csak január elejére lesz készen az összes vízum. A mauritán és mali autó biztosítások is megérkeztek, már csak a szenegáli hiányzik.
Ma ipróbáltam a GoPro-t, beraktam a szélvédőre. Persze a pesti utcakép nem túl érdekes, és egyenlőre nincs is mivel összevágni, de mire hazajövünk, addigra szerintem megoldom ezt a hatalmas problémát.
Lényeg, hogy jól működik, persze még van mit csiszolni a technikámon, de most már elég jól eltalálom, hogy éppen be van kapcsolva, vagy sem :)))

Rajtszám

Örömmel értesíthetek mindenkit, hogy hivatalosan 144 a rajtszámunk.
Szerdán megyünk be az irodába a vízumokat intézni.

2010-es Budapest-Bamako film a Duna TV-n

Végre bemutatásra kerül November 28-án 16:10-es kezdéssel Borsa Miki filmje. A 2009-es film is nagyon jó volt, végre egy tárgyilagos film a Bamakóról, ebben biztosak lehettek, hogy nem csak a szépségkirálynők lesznek benne.

"Budapest-Bamako 2010 - A terror árnyékában '55

Magyar Dokumentumfilm

Rendező: Borsa Miklós

Operatőr: Borsa Miklós

Az ötödik, jubileumi Budapest-Bamako résztvevői már mindent bepakoltak, amikor megtudták, hogy az Al-Kaida fegyvereseket toboroz a mezőny megtámadására. A verseny azonban nem maradt el, mint a 2007-es Párizs-Dakar, de a cél megváltozott. 2010-ben a Budapest-Bamako a marokkói Agadírban ért véget. Már annak, aki nem borult fel hamarabb..."

Készül a verda

Legújabb képek a készülő autóról. Még nincs teljesen feldíszítve, ami a jó hír, hogy műszakilag rajtra kész állapotban van a járgány, már csak azon kell agyalnunk hogyan tegyük még látványosabbá :))

Jakuza menni Bamako :)))

A mai naptól hivatalos, mégis ott leszek a Budapest-Bamako 2011-es futamán, ráadásul Gabival együtt...hát kellhet ennél több egy embernek?
Eredetileg Nicaragua szerepelt a terveimben, de ahogy közeledett a jelentkezési határidő végső dátuma, egyre jobban éreztem hogy valami nincs rendben velem, és erre csak a Bamako lehet az orvosság. Mert az nem lehet hogy nélkülem gördüljön át a mezőny a rajt vonalon. Szerencsémre Fenyvesi Zsolti barátom autójában volt még hely kettőnk számára, így kapva kaptam a lehetőségen, és gyorsan beregisztráltuk magunkat.
Igaz, nem verseny kategóriában megyünk majd, de szerintem így is lesz élmény bőven, hiszen spririt kategóriában indulunk egy L200-as Pajero-val, amire még egy lakókocsi is rá lesz akasztva.
Fotók majd később jönnek a gépállatról, mert még szépítkezésen tartózkodik, de igyekszünk hogy minnél üdébb színfoltja legyünk a sivatagnak :))
Ráadásul folynak a tárgyalások egy negyedik utasról is, aki nem más lenne mint...őőőő...erről még nem nyilatkozhatok...huhhh, majdnem elkottyantottam...
Persze szokás szerint már tűkön ülök, alig várom az indulás napját, végre megint egy új kaland, ami már nagyon hiányzott nekem.

2010.09 Dachstein

Hát eljött végre a pillanat, hogy két év után végre megint felhúzzam a bakancsomat és nekivágjunk a hegyeknek. A cél a Dachstein volt, immáron negyedik alkalommal. Már kétszer próbálkoztam Hallstatt felől, egyszer pedig a déli oldalról, mindeddig sikertelenül. Az első alkalommal teljesen kezdőként, jelentős súly többlettel indultam neki és már a Simony hütténél azt hittem meghalok. De mint ebből az írásból is kiderül, valahogy mégis csak kibírtam, sőt a gleccseren is felvonszoltam magam egészen a mászó rész aljáig, amihez a beszállás kb. 2900 méteren van. Végül mire odaértem a többiek addigra jöttek le a csúcsról nagy vigyorogva, csodálatos napsütésben. Nem baj, gondoltam, nekem ez így is nagy teljesítmény volt. A lefelé vezető lábgyötrő út annyira bennem maradt, hogy azt mondtam, én többet Hallstatt felől nem jövök, az biztos.
Persze alig két év múlva ugyan ott találtam magam, csak már jobb kondícióban. Sajnos ekkor az időjárás nem volt túl barátságos, a gleccseren még feljutottunk gond nélkül, de a sziklákat bizony kőkemény jégpáncél borította, ezért inkább visszavonulót fújtunk. Ekkor ismét megfogadtam, hogy a büdös életbe nem jövök mégegyszer Hallstatt felől, azon a hosszú és unalmas úton. Nem tudom mi bajom van ezzel a szakasszal, hiszen máshol is gyakran kell ennyit menni, de az biztos, hogy ki nem állhatom a Hallstatt és a Simony hütte közti útvonalat.
A rákövetkező évben a déli oldalról próbálkoztunk, de olyan zord körülmények fogadtak bennünket, hogy a hüttében azt mondták a helyiek, hogy teljesen lehetetlen erről az oldalról feljutni, ne is kísérletezzünk vele. Természetesen minket ez nem riasztott el a tervünktől, hiszen már többször tapasztaltunk olyat, hogy a helyiek által "halálosan veszélyes"-nek titulált túrákat nagyobb probléma nélkül teljesítettük. Aztán a felső sífelvonó állomás alatt rájöttünk, hogy most bizony nekik volt igazuk, de onnan már nem akartunk visszafordulni, így összeszorított fenékkel végül feljutottunk a felvonó állomásig, de onnan már nem maradt elég időnk arra, hogy tovább menjünk.
És végre harmadszor is eljött az alkalom, hogy nekivágjak az útnak a Simony hütte felé, de ez alkalommal nagylányom, Szilvi és életem párja, Gabi társaságában. Már nagyon vártam a lehetőséget, hogy végre eljőjjön az alkalom mikor végre velem tartanak majd, hogy nekik is átadhassam a hegyek szeretetét. Persze egy kis izgalom volt bennem, vajon hogy fogják bírni az utat, nem lesz-e túl nagy kihívás nekik így elsőre? Ráadásul magamban sem voltam teljesen biztos, hiszen a betegségem miatt több mint két éve nem voltam túrázni, így a saját kondim miatt is aggódtam egy kicsit.
Az időjárás szerencsére nagyon kellemes volt a felfelé út alatt, de sajnos Gabi bakancsa már az út elején feltörte a sarkát. Leragasztottuk a sebet, de ennél többet itt nem tehettünk érte. Képzelem mekkora szenvedés lehetett neki így jönni, még emlékszem mikor én voltam itt előszőr, ráadásul vadonat új bakancsban. Végül ha fogcsikorgatva is, de a lányok is felértek a hüttébe, az utolsó métereken már inkább csak vonszolva magukat. De ahogy felértek, mindjárt kiült az öröm az arcukra, fáradtan ölelkeztek össze a hütte ajtajában, hogy aztán én öleljem át őket. Nagyon-nagyon büszke voltam rájuk, hogy feljöttek idáig, mindenféle nyafogás nélkül és szinte bármiféle előedzés nélkül. Természetesen közölték, hogy másnap már nem kívánnak a csúcs felé velünk tartani, inkább sütkéreznek egy kicsit a napon, aztán elindulnak egy órával a mi várható leérkezésünk előtt.
Ezt követően elfogyaszthattuk nem éppen olcsó, ámde annál rosszabb vacsoránkat. Én még ilyen gyatra ételt nem ettem az Alpokban sehol, kivételt csak a Mt. Blanc képez, az ottani két ház alulmúlhatatlan, különösen igaz ez a Gouter-ház esetében. Zavaros bigyó leves, és sonkás-répás spagetti volt a menü, végül egy barack darab, valami lekvárral a tetején. Nem vagyok túl válogatós, főleg nem hegyen, de azért €15-ért egy kicsit többet vártam volna, már csak az előző tapasztalataim alapján is.
Másnap verőfényes reggelre ébredtünk, úgyhogy elővettük a naptejet és a napszemüveget is a zsákból, majd belebújtunk a beülőbe és felcsatoltuk a kamáslit, aztán nekivágtunk a gleccsernek. A nap kegyetlenül tűzött felettünk, ami jót tett a fényképezéshez szükséges fényviszonyoknak, de annál kellemetlenebb volt nekünk. Mert persze már megint kevés vízzel indultunk neki, úgy látszik ez is valami furcsa szokásunk itt a Dachsteinen. A végén bevallom már eléggé fáradt voltam, ráadásul ott járt az agyamban, hogy még aznap le kell menni Hallstattba, onnan meg még vagy hatszáz kilóméter hazáig az út. Így a mászós rész alatt megint visszafordultam, mint az előző két alkalommal, és elindultam lefelé. Ami nagyon feltűnő volt, hogy a gleccser mennyire visszahúzódott az elmúlt évek alatt. Már Tirolban is felfigyeltünk erre a jelenségre régebben, de itt most nagyon szembetűnő volt a változás.
Sajnos az út időtartamát nagyon elkalkuláltuk, eredetileg úgy számoltunk, hogy délután kettőkor indulunk lefelé a hüttéből, azonban kb. fél négykor tudtunk csak indulni, ráadásul akik tovább mentek a csúcs felé, több mint egy órával mögöttünk jártak. Következett a soha véget nem érő út, ahogy én nevezem ezt a szakaszt, és ahol újra, immáron harmadszor is megfogadtam, hogy soha soha többé nem jövök erről az oldalról. Persze ha nem két nap alatt csinálnánk meg, hanem mondjuk három...de ez már a jövő zenéje :))))
Lényeg, hogy végül este kilenc óra körül mindenki szerencsésen odaért a parkolóba, és fél tízkor elindulhattunk végre hazafelé. Hogy milyen volt a hazaút? Talán csak annyit említenék meg, hogy reggel fél hatkor kerültem végre az ágyba.
Összegzés képpen azt mondanám, hogy egy nagyon szép és nagyon fárasztó túra van mögöttünk, de nekem a lényeg az volt, hogy végre a család tagjaim is velem tartottak, akikre nem tudom elégszer mondani mennyire büszke vagyok.
Az út során készült képeket itt nézhetitek meg: http://picasaweb.google.com/jakuza68/201009Dachstein