2009 szeptember Kárpátalja

Szeptember 03 és 06 között egy kis túrát tettünk Kárpátalján. Ez egy szervezett túra volt, úgyhogy egy nagy busszal tettük meg az utat kb. negyvened magunkkal. Mi magunk egy 6 fős kis csapatot alkottunk szüleimmel, és barátainkkal. Két taxival mentünk ki a Műcsarnokhoz, ami mindjárt jól indult, mert a mi sofőrünk a Műcsarnok mögé vitt minket, ahol valóban állt egy busz is, meg utasok is. Szépen köszöntünk a többieknek, és vártuk a másik taxit. Ami csak nem akart megérkezni. Már éppen aggódni kezdtünk, mikor megcsörrent a telefonom. Édesapám érdeklődött, hogy mégis hol a jó fenében vagyunk, ők már rég bepakoltak a buszba. Persze hogy rossz helyre mentünk, a Műcsarnok előtt volt a mi buszunk. Szerencsére nem késtünk le semmiről, volt még bőven idő az indulásig. A csomagokkal sem volt sok gond, nekem csak egy kis hátizsákom volt, meg a fényképező, szóval nem kellett megszakadni. Az idő is jó volt, minden adott volt egy jó utazáshoz. Aztán végre elindultunk. A határig eseménytelenül telt az idő, közben el is bólintottam időnként, pedig ez nem szokásom. Valahogy úgy vagyok vele, hogy sosem lehet tudni miről marad le az ember, ha elalszik út közben. Lehet hogy életem fotóját hagyom ki, vagy ki tudja? Hát most semmiről sem maradtam le, azt hiszem. Az M3-on nincs sok látnivaló. Aztán végre elértük a határt, amiről már olyan sok rosszat hallottam. Állítólag ha az ember korrumpál, akkor is másfél óra minimum a procedúra, amúgy akár 5-6 óra is lehet. Mi persze a gyorsított eljárást preferáltuk. Persze ez az ukránokra vonatkozik, a magyarok nem sokat vacakolnak, feljött a határőr, megnézte az útleveleket, és már mehettünk is. Kb. 5 perc volt az egész. Közben kitöltöttük az adatlapot ami az Ukrajnába belépéshez kötelező. Persze csak oroszul (vagy ukránul?), és angolul van minden a nyomtatványon, ami nekem mondjuk nem okozott problémát, de sok utas társamnak igen. Aztán az idegenvezető összeszedte az útleveleket, és levitte a határőrnek. Innentől nem láttam mi is történt az elkövetkező másfél órában, de az biztos, hogy leszállni nem lehetett közben. Fő a fegyelem, kérem szépen. Végül jött még egy vámos hölgy is, aki szerencsére magyar volt, és nagyon kedves. Mondta, hogy ne rá haragudjunk, mert eddig csak az útlevél vizsgálat tartott, most jön a nagyon szigorú vámvizsgálat. Azért sejtettük, hogy nagy gond nem lesz, mert végig mosolygott. Megkérdezte, hogy van-e fegyver, meg hasonló nálunk, mi persze mondtuk hogy nincs, és ezzel el is búcsúzott tőlünk. Végre beléphettünk Kárpátaljára. Mit is mondjak, az első benyomás eléggé csüggesztő. Olyan mintha visszamennénk az időben, úgy a hatvan-hetvenes évekbe, egy hatalmas gyártelepre. A kaszát, fűnyírót és hasonló imperialista szemetet nem ismerik, ezért eszméletlen nagy a gaz mindenhol, itt a parlagfű sem zavar senkit. Az út minősége is nagyon rossz szinte mindenhol. Arra hamar rájöttem, hogy az ukránok kedvenc színe a szembántó kék lehet. Szerintem direkt nekik gyárt a Lindab kék tetőket. Rettenetes. Vannak új házak is, de valahogy mindegyikből hiányzik a szépség, a harmónia. Olyan csiricsáré az egész.
De persze nem ez volt a látogatásunk elsődleges oka, hanem a régi várak és a Vereckei-hágó megtekintése. Hoppá, közben kifelejtettem, hogy még a magyar oldalon megnéztük a tákosi és csetfalvai kazettás mennyezetű református templomot, majd Csarodán a XIII. sz-i templom következett. Azután Beregszász következett, ahol a Helytörténeti Múzeumot néztük meg, majd egy rövid sétát tettünk a városban. Egy valami hamar világossá vált, az itteni magyarok nagyon tartják a magyarságukat, büszkék a múltjukra, a magyar történelemre. Innen tovább mentünk Benére, ahol az esti szállásunk volt. Falusi házaknál voltunk elszállásolva, ott kaptunk reggelit és vacsorát is. Innen indultunk tovább minden reggel, csillagtúra szerűen. Mi mind a hatan (sőt még két másik utitársunk is) a polgármester házában lettünk elszállásolva. Tökéletes vendéglátók voltak, a szobákkal is minden rendben volt, és persze az étkezések is. Első este borscs leves volt, ami egy savanyú káposztás leves, illetve van benne mindenféle és nagyon finom. Másodiknak haidina volt pörkölttel, illetve tarhonyát is lehetett választani, aki idegenkedett a haidinától. Nekem semmi bajom nem volt vele, főleg hogy már ismertem, csak bulgur néven. Illetve a török éttermekben "török rizs" néven lehet találkozni vele. Persze kínálták a vodkát is rendesen, amit persze én kihagytam, mivel jelenleg még nem ihatok alkoholt. Vacsora után a kultúrházban vártak minket egy kis előadással a helyi iskola részéről. A gyerekek nagyon aranyosak és ügyesek voltak, több vicces jelenetet is előadtak és verseket is szavaltak nekünk.
Másnap rántotta és kolbász volt reggelire, utána indulás a Vereckei-hágóhoz. Az emlékművet sajnos ukrán nacionalisták megrongálták, és festékkel is több helyen leöntötték, de azért nagy élmény volt ott állni, és végig nézni a tájon, ahol egykor őseink bevonultak a Kárpát-medencébe. Jó, tudom, hogy a tudomány mai állása szerint csak visszatértek, de ez semmit sem vesz el az érzésből ami a hatalmába kerített azon a helyen. Gyönyörű vidék terül el a lábunk előtt, a Keleti-kárpátok vonulatai. Sajnos már kicsit fátyolos volt az idő, de azért sikerült egy-két fotót ellőni. Visszafelé megálltunk Szolyván (a sztálini terror idején elhurcolt magyarok emlékparkja), majd a romantika korából származó (1895) beregvári Schönborn-kastély és ősparkjának felkeresése után a Munkácsi Vár megtekintése zárta a programot. Szerencsére volt elég idő hogy bejárjuk a várat, és megnézzük a vármúzeumot is. Este tejfölös bableves volt, de itt úgy eszik hogy tarka bab is van benne, meg zöld bab is, az a széles fajta. Nekem nagyon ízlett, kétszer is szedtem belőle. És milyen jól tettem, mert utána töltött paprika volt, amit nem szeretek. A többiek szerint finom volt, persze édesen volt készítve, mint Szabolcsban.
A következő reggel megint nem volt szerencsém, rántott karfiol volt reggelire. Sajnos én allergiás vagyok rá, egyszer napokig rosszul voltam tőle, ráadásul még kiütések és foltok is jöttek tőle a bőrömre. Szóval nekem nem haverom a karfiol. Így maradt a lekváros kenyér. Reggeli után irány Ungvár, ahol megnéztük a várat, és a skanzent. Közben elkezdett ömleni az eső is, hatalmas örömünkre. Igazán kibírhatott volna még két napot az időjárás. Egymás után érkeztek az esküvős autók a várba, úgy látszik itt a várban esküdni a divat. Jó csiricsáré ruhákban voltak a nők, a férfiak meg mind fényes anyagú öltönyökben, hááát mit is mondjak, ezeknek az ukránoknak tényleg nincs sok izlésük. Ez is olyan szocreál élmény volt, mint szinte minden arrafelé. Persze azért tarkította a képet pár Q7, X6, meg Lexus és társaik. Innen Munkácsra mentünk, ahol tettünk egy sétát a belvárosban, majd elmentünk még Csetfalvára, ahol megtekintettük a helyi fakazettás református templomot. Még adományt is adtunk a templom fennmaradására, pedig én katólikus vagyok, de az is igaz, hogy pl. Sri Lankán is dobtam be pénzt a nagy sztupánál. Érdekes de az utolsó vacsi nem ragadt meg a fejemben, hogy mi is volt, talán sült hús? Tiszta vicc, hogy ilyen rövid az agyam, de ez nem új keletű dolog, a haverommal csak memorixnek becéznek minket, mert szinte bármit el tudunk felejteni, szinte villanásnyi idő alatt :) Sőt az utolsó reggelire sem emlékszem! Ajjaj, most mi lesz :)
Lényeg hogy utunk Tiszaújlakra vezetett, az ottani Turul emlékműhöz. Szerencsére ott nem Demszky az úr, úgyhogy nem akarják lebontani. Végül következett egy jó kis túra Huszt várához, ami sokak számára elég izzasztóra sikeredett. Becsületére legyen mondva a csapatnak, hogy szinte mindenki feljött. Innen aztán már hazafelé vettük az irányt, és valami isteni csoda folytán fél óra alatt átjutottunk a határon. Mér megálltunk Baktalórándházán enni egyet, amit mindenkinek tudok ajánlani, mert minden nagyon finom volt, aztán irány a Műcsarnok. Persze már sötét volt mikor megérkeztünk, és én csillogó szemmel néztem a kivilágított Hősök tere szépségeit. Hiába, itt nőttem fel, és úgy érzem élve temettek el Kőszegen, ahol már majdnem 6 éve lakom. Végül még persze be kellett ülni az autóba, hogy lejöjjünk Kőszegre. Jó fáradt voltam, de Csorna előtt ittam egy colát, ami nagyon jól helyretett. Aki sokat jár ezen az úton, biztosan ismeri a Diána éttermet, ami egy balos (Győr felől) kanyarban, egy parkolóban található. Nagyon jó étterem, hihetetlen széles választékkal, aki arra jár okvetlenül próbálja ki. Fertőszentmiklóstól aztán beértünk a "vadasparkba", ahogy én hívom a Kőszegig tartó szakaszt. Nyulak, rókák garmadája az úton, őzek is voltak szép számmal. Ezen a szakaszon mindig nagyon óvatosan vezetek, most is csak 70-el mentem, mégis alánk szaladt egy hatalmas borz a bozótból. Esélyem sem volt kikerülni, fékeztem egy nagyot, tartottam egyenesben a kocsit, és az ütközés előtt felengedtem a féket. Ezt csak azért írom le, mert sokan rossz reflexből félrerántják a kormányt, amiből jó eséllyel lesz borulás. Én megúsztam egy alsó gumi légterelő leszakadásával. Még nem tudom mennyibe kerül majd, de megint szerencsém volt a magas felépítmény miatt. Végül alaposan elfáradva, éjfél körül értem haza, és egyből bedőltem az ágyba.
Az összes fotóért katt ide http://picasaweb.google.hu/jakuza68/2009karpatalja