Hosszú utazás után szállt le a gépünk Kathmandu repterén ahonnan busszal jutottunk el a Thamel városrészben lévő szállásunkra. Ebben a városrészben száll meg az összes túrista, és hegymászó. Igazi színes és nyüzsgő ázsiai kavalkád.
A délutánt a környék felfedezésével és 
egymás megismerésével töltöttük. Ajándék tárgyak, mandala, színes ingek, ghurka tőrök, és minden más egyéb, amit csak el lehet adni a túristáknak. A forgalom enyhén szólva is kaotikus, bár semmivel sem jobban, mint a térség más országaiban. Az időjárás nagyon kellemes 25 fok körüli, persze este eléggé lehül, olyankor elkél a polár pulcsi. Persze már alig vártuk a másnap reggelt, hogy végre indulhassunk a túrára.
Másnap reggel egy kb. 20 személyes gép vitt fel minket Luklába. Az út legizgalmasabb része a landolás, egy rövid és meredek leszállópályán, amit ha elvétene a pilóta a meredek sziklafalnak csapódnánk. Itt már2740m magasan vagyunk, a levegő is érezhetően hűvösebb, de még mindig elég egy rövid ujjú ing. Itt találkoztunk teherhordóinkkal és a vezetőnkkel, Ngima sherpával, aki igazi vidám, mosolygós kis mokány fickó. Már rögtön az indulás után egy kisebb baleset történik, egyik utitársam megbotlott és elesett, és mivel fotós, ezért inkább az arcával tompított, nehogy a gépének valami baja essen. 
Szerencsére nem történt komolyabb baja, egy ragtapasszal megúszta a kalandot. A gép sértetlen maradt :) Innen a Dudh Koshi folyó völgyében haladunk tovább, viszonylag könnyű terepen Pakhding faluig, esti szállásunkig. Másnap tovább haladunk Namche Bazar felé, ami a Khumbu régió sherpa "fővárosa". Hullámzó tájon haladunk a Sagarmatha Nemzeti Park bejáratáig. Rododentronok, magnóliák és hatalmas erdei fenyők között vezet az út, hatalmas mélységek fölött átívelő függő hidakon át. 
Közben megpihenünk ebédelni egy teaházban, ami a fogadó ottani megfelelője. Namche előtt pillantjuk meg az Everest csúcsát előszőr, ekkor még persze nagyon távolról. Igazából egyéltalán nem látványos, vannak sokkal szebb hegyek a Himalájában, de mégis ha felbukkan útközben valahol, egyszerre hördülünk fel, ott az Everest, látod? 
Vannak itt hegymászóboltok, könyvesboltok, pénzváltók, de itt találjuk a világ legmagasabban fekvő internet kávézóit is. És közben mindenhol hallhatjuk, hogy "Ohm, mani, padme hum", ugyan azt a változatot minden üzletből. Tökéletes a hangulat, pont ezt keresi az aki idejön.
Itt ért egy igazi nagy meglepetés az egyik boltban, a csokoládék között ott feszített a magyar Tibi csoki is, és mégpedig a drágább kategóriában. Mondanom sem kell büszkén dagadó kebellel tudattuk a tulajjal, hogy ezt bizony a mi hazánkban gyártják x ezer kilóméterre innen. Jóságosan mosoly volt a válasza, igaz másra is. Itt már jobban érezzük a magasságot, végül is 3470m magasan vagyunk. Néhány hirtelen mozdulat és már lihegünk is. A szállás az itt jellemző préselt falemezből, szigetelés persze nuku, most kezdem áldani hogy vettem egy új mínuszos zsákot. Viszont a tuti termó pulcsi otthon maradt, ilyen hibát még sosem vétettem. Nem baj, vettem helyette nagyon olcsón egy "természetesen" eredeti North Face toll kabátot, amiért később csak áldani tudtam magamat. Itt találkoztunk az egyik boltban Tim Rippel-el, aki nagyon közvetlen volt. Elmondta, hogy éppen az alaptáborba tart, mert már várják a kliensei, hogy feljuttassa őket az Everest csúcsára. Micsoda hatalmas vitalítás áradt belőle!
Másnap egy kis aklimatizációs túrát tettünk 3800-ra, ahol annyira fickósak voltak néhányan, hogy fekvőtámasz versenyt rendeztünk. 10x10-et nyomtunk le, ami nem hangzik nagy számnak, de abban a magasságban bizony kemény dió volt, szinte senkinek sem sikerült. Én is elcsúsztam a legvégén, egyszerűen képtelen voltam az utolsó hármat kinyomni. Végül visszatértünk Namchéba a szállásra és pihentünk egy nagyot.
Korán indulunk, mert ezen a napon is egy viszonylag jelentős emelkedő leküzdése áll előttünk. Namche Bazart elhagyva először egy többé-kevésbé egy szintben vezető útvonalon haladunk, miközben bepillantást nyerhetünk a Khumbu völgyébe.
Először tűnik fel előttünk a 6814 m magas Ama Dablam, a Himalája egyik legszebb csúcsa. Erre mennek a legmagasabb csúcsokat támadó expedíciók is, lévén más út nem vezet a térségba, és a felszerelésüket cipelő jakkaravánok is. Igazán izgalmas élmény mikor szembe jönnek egy függő hídon, és nincs hová kitérni előlük. Ráadásul hajlamosak odabökni a szarvaikkal, ha valaki túl közel merészkedik hozzájuk, amit az egyik társunk saját maga is megtapasztal, bár szerintem erről az élményről szívesen lemondott volna. 
Végül megérkezünk 3860 m magasra, Tengboche kolostorhoz. Körben hatalmas csúcsok tornyosulnak, pont szemben az Everest és a Lhotse. 
Ezt a látványt élvezhetem akár az ágyamból nézve is, mert pont az ablak alatt van az ágyam. Egyszer csak kagyló kürtök hangja nyom el minden más zajt (ausztrál ifjak rögbiznek a platón, ebben a magasságban), így tudatják mindenkivel hogy a szertartás mindjárt megkezdődik, igyekezzünk. Nagyon érdekes a szerzetesek kántálása, egészen áthatja az embert. 
Csak az zavar be a dologba mikor páran elkezdenek vakuzni a hatalmas "vakuzni tilos" felirat ellenére. Ezt sosem értettem miért nem lehet betartani, én mindig betartom. Na jó, majdnem mindig, de vallásos helyeken tuti biztos. Azért itt már jó hideg van éjszaka, de szerencsére a zsákomban jó meleg van, csak ki ne kelljen bújni belőle.
Tengbocheből reggel előszőr lefelé indulunk, közben sorra haladunk el a teaházak mellett. majd egy függőhídhoz érkezünk, amely az Imja Khola folyó fölött ível át. Innen megint felfelé vezet az út, az erdők egyre inkább elmaradnak, helyüket a kopár sziklák magashegyi világa veszi át. Sorra kerülgetjük az ún. mani köveket, az itt élők szent építményeit, amik a hagyomány szerint csak akkor hoznak szerencsét, ha mindig csak balról kerüljük meg őket. Vagyis itt mindig kétfelé válik az út, hogy mindkét irányból lehetséges legyen a művelet.
Végül ismét átkelünk a folyón, hogy délutánra elérjük Dingboche 4410m-en fekvő települését. Előszőr élvezzük a csupa üveg oldalú melegedőben a szikrázóan sütő nap melegét, aztán teszünk egy sétát a falucskában. Álmélkodva látom, hogy még ebben a magasságban is megművelik a földet a helybéliek. Innen kiválló rálátás nyílik az Island Peak 6189m-es csúcsára. Ez a következő évi nagy terv, ennek a meghódítása. Amit sajnos egyenlőre nem tudtam megvalósítani egy csúnya térdsérülés és egy váratlan és nagyon hosszan elnyúló betegség miatt :((
Utunk innen fölfelé vezet a Khumbu-völgybe. Egy nagyobb emelkedő után egy síkabb részre érünk, ami tele van ima zászlókkal és kis szentélyekkel a Mount Everest környékén elhúnyt hegymászók emlékére. Itt található a Scott Fischer emlékének állított szentély is. Innen a Khumbu-gleccser mellett haladunk tovább. Rohamosan romlik az időjárás és persze hül a levegő is. Végül hóesésben érkezünk meg a 4930m magasan fekvő Lobuchéba. Pár házikó, ennyi az egész. Bent a szokásos étkező, ahol körben lehet ülni a fal mellett, középen a dob kályha, amivel száritott jak szarral tüzelnek. Jó meleget ad, és szerintem egyáltalán nem érezni zavaró szagokat. Főleg, hogy már több napja nem fürdött a csapat :)) Esszük a jak steak-et, bár én inkább a tonhalas-sajtos szendvicsre izgulok, a konzerv hal biztos friss. Ebben a magasságban hűtő szekrényről álmodni dőreség lenne, és bizony ide mindent a hátukon cipelnek fel a sherpák. Vagyis ha itt rendelsz húst, az lehet hogy már 4-5 napot utazott egy sherpa hátán Luklából, mindenféle hűtés és egyéb higiéniai kiegészítők nélkül, egyszerűen egy fonott kosárban. Egyébként hihetetlen mekkora terheket cipelnek ezek az apró emberek. Nem ritka hogy 60kg súlyt is magukra raknak. Kell fent egy új sütő, ablak, vagy akár egy új épület? MINDENT a hátukon cipelnek fel, a 4m-es gerendákat is, szinte hihetetlen.
Másnap jön a nagy nap, elérjük aGorak Shep táborát. Ez a legmagasabban fekvő szállásunk 5180m magasan. Mit mondjak, nincs meleg, de a látvány már az idevezető úton is lenyűgöző, hiszen a több mint 7000m magas Pumori mellett vezet el. Itt szinte az Everest tövében érezzük magunkat, előttünk a Khumbu-jégár, balra a Pumori és a Kala Pattar 5600m-es csúcsa. Itt több részre oszlik a csapat, egy része a Kala Pattarra igyekszik, a másik inkább az alap tábort célozza meg és vannak akik az ájult pihenést, mert a magasság és a sorozat terhelés győzedelmeskedni látszik felettük. Persze mi sem vagyunk a legfittebbek, a magasságot mindenki megérzi.
Én a Kala Pattarra tartó csoporttal megyek, az a terv, hogy majd reggel megyünk az alap táborba. Az az igazság, hogy Gorak Shepből nézve a Kala Pattar csak egy buckának tűnik a hatalmas hegyóriások között. Azért mégis rendesen fújtatok mire felérek. Fent persze fúj a szél ezerrel, nagyon hideg van, és sajnos nagyon felhős az idő, így nem tudunk igazán jó képeket csinálni az Everestről. Nem baj, akkor is hatalmas boldogság árad szét bennünk a csúcson, ez az az érzés amiért olyan sok ember vállalkozik a jeges csúcsok meghódítására. Emlékszem mikor a Breithornon jártam még kezdő koromban és vagy 15 kilóval nehezebben, kb. 5m-el a csúcs előtt úgy éreztem nincs tovább, teljesen kész vagyok, fel kell adjam (hozzátenném, mi gyalog mentünk fel Cerviniából, nem lifttel Zermattból). Szerencsére ott voltak a barátaim, akik egyszerűen taszajtottak rajtam egyet, én pedig megtettem az utolsó pár lépést és felállhattam a csúcsra. Abban a pillanatban olyan adrenalin flash ért, hogy minden fáradtság elszállt belőlem, és fülig ért a szám. No, de vissza Nepálba. Arra értünk vissza, hogy a csapatból az egyik srác nagyon rosszul van, a fáradtság és a magasság kettőse legyőzte szegényt. Valami pánik roham szerű jött rá, nagyon kész volt szegény, végül lóháton levitték a 4270m-en fekvő Perichébe, mert ott volt a legközelebbi kórház. Nagyon sajnáltam szegényt, mert addig nagyon jól bírta, ráadásul a szobatársam volt, és úgy éreztem elég jól összebarátkoztunk az út során. Így a másnapi alaptábor túrát közös megegyezéssel lemondtuk, és igyekeztünk lefelé, Perichébe. Ahogy haladunk lefelé az erőnk is úgy tér vissza, bár Perichébe még így is elég fáradtan érkezünk. Szerencsére Andrist teljesen jó állapotban találtuk, nagyon aggódtunk érte.
Az út visszafelé Lukláig azért nem eseménytelen, két társunkat is szörnyű hasmenés kinozza. Azért jönnek kitartóan, fogukat összeszorítva. Végül egyikük már nem bírja, teljesen kikészült, már jártányi ereje sincs, így szereznek neki egy lovat, annak a hátán teszi meg az út végét. Ráadásul a túra utolsó napján már az idő sem kegyes hozzánk, szakadó esőben érjük el Luklát. Nekünk az élbojban még szerencsénk is van, épp hogy kapunk a nagy zuhéból. Akik hátul jönnek, jó egy órával lemaradva, bőrig ázva esnek be a szállásra. Ennek ellenére mindenki vidáman esik neki a jól megérdemelt vacsorának. Itt búcsúzunk el Ngimától és a teherhordóktól. Nagyon jól összebarátkoztunk az út során, igazán vidám és kedves emberek, mindenben maximálisan a segítségünkre voltak.
Másnap újabb izgalom, a repülő út Kathmanduba. Főleg a felszállás érdekes, az ultra rövid és meredek pálya végén ha nincs elég sebességünk, menthetetlenül a mélybe zuhanunk. Szerencsére ez nem következik be, utána már csak élvezzük az alattunk elterülő látványt. Luklában az egész fel-le szállás úgy történik, hogy leszáll a gép, kiszállnak az utasok, csomagok ki, majd új utasok felszállnak, csomagok be, és már indul is vissza.
Az egész művelet pár percig tart csak, igazi látványosság a számunkra. Miközben a gép mellett ácsorgunk, leszáll egy másik gép is, az utasok között elmasírozik mellettünk Konyi és Klein Dávid is. Sajnos nincs idő társalgásra, már akkor ismerem fel őket, mikor csak a hátuk látszik. Aztán leszállunk Kathmanduban, újra van bőven oxigén, viszont a 28 fok körüli párás meleg letaglóz minket. Persze később összeszedjök magunkat, irány ajándékokat venni. Élvezzük a helyi éttermek kitűnő ételeit is, ahol nem csak helyi specialítások vannak, hanem pl. életem egyik legjobb burritóját tömhetem magamba. Igaz én azt vallom, hogy lehetőleg a helyi konyhához ragaszkodjunk, de ez most nagyon jól esett. 
Ez az egyik kedvenc kajám, azt meg mégsem várhattam, hogy marha pöri legyen tarhonyával. Nyammm! Este felfedeztük a Thamel egyéb érdekességeit is, mint mondjuk a Reggae nevű szórakozó helyet. Helyi banda nyomja Marley-t, meg változatosság képpen AC/DC, Guns'n'Roses és hasonló bandák számait. Nem ismernek túl sok számot, de azokat jól nyomják a raszta srácok. Persze mindenkinek ott lóg a spangli a szájában. Tele a hely, nagy hangulat, az egyik betépett amcsi srác beáll djembézni. Mit mondjak, tudnak lazulni a srácok. Mi maradunk a sörnél, pedig az utcán a dealerek gyakran leszólítottak minket idefelé, de inkább passzolunk. Nálam is emelkedik a hangulat, a 2 hetes túra után pár sör is már jól fejbe vág, az még tiszta hogy átmentünk egy disco-ba is, de a vége már elég homályos. Állítolag megint rámjött a nagy haverkodásos állapotom, amit pár francián éltem ki. Van aki ilyenkor agresszív lesz, én meg haverkodom, meg bulizom ezerrel, póló ledob, fel az asztalra, rock'n'roll! A hátra lévő 3 napban bejárjuk a környéket, így jutunk el a Durbar Square-re. Itt találhatók a legrégebbi épületek, templomok. Megtekintjük még Swayambunath sztúpát, Patan és Bhaktapur királyvárosát, a Pashupathinath halottégető szentélyt.
Utolsó élményként a repülő ablakából csodálhatjuk a Himalája ég felé törő óriás csúcsait. Többször volt szerencsém elrepülni jó időben az Alpok felett, ami nagyon szép, de ez valami más, hihetetlenül monumentális.
Úgy lett, ahogy a barátaim előre megjósolták, ha egyszer eljutsz a Himalájába, az annyira elvarázsol majd, hogy úgyis mindig visszatérek majd. Most már értem mire gondoltak, bizony igazuk volt. Azóta is, ha valaki Nepálról kérdez rögtön csillogni kezd a szemem, és széles vigyor jelenik meg az arcomon.
Az összes képért katt a linkre .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése