Március 21-én útnak indultunk Banjul felé, hogy felépítsük
az első kultúrális hidat a magyar és a gambiai gyerekek között. A csomagok
mellé természetesen bekerült az a
sok-sok gyermek rajz, amit a hazai gyerekek készítettek több hónap alatt,
miután megtekintették „Afrika feketén-fehéren” című fotókiállításunkat. A
rajzok természetesen afrika témájúak, a feladat az volt, hogy készítsenek
színes rajzokat a magyar gyerekek Afrikáról.
Eközben a gambiai gyerekek is elkészítették rajzaikat, amiket visszafelé magunkkal hozunk majd Magyarországra. Így, a rajzok útján próbáljuk meg az egymástól távoli kultúrákat közelebb hozni, megismertetni őket egymással.
A hosszú és várhatólag viszontagságos útnak nem ismeretlenként vágtunk neki, hiszen mindketten rutinos Afrika utazónak számítunk, már többször is jártunk a térségben.
Beindítottuk hát a motort Budapesten és elindultunk a hosszú
útra. Ahhoz, hogy Afrika földjére léphessünk, még jó 3000 kilóméteres út várt
ránk a spanyolországi Algeciras kikötőjéig, ahonnan komppal lehet átjutni
Tangerbe, Marokkóba. Sokáig tanakodtunk, hogy merre is menjünk, végül úgy
döntöttünk, hogy az olcsóbb, de hosszab megoldást választjuk, és elkerüljük a
gyors, ámde igen drága fizetős autópályákat. Ezért Ausztrián és Németországon
keresztül autóztunk egészen a francia Mulhouse városáig, ahol egy olcsó
motelben pihentük ki az első nap fáradalmait. Az út eseménytelenül telt, faltuk
a kilómétereket és azon elmélkedtünk, vajon mennyit kell majd várnunk Rabatban
amíg kiadják a mauritán vízumunkat.
Második nap már nem tudtunk olyan gyorsan haladni, a közutak
természetesen minden városon áthaladnak, ami főleg a reggeli és délutáni
időpontokban nagy mértékben lassítják a sebességünket, de legalább kaptunk egy
kis ízelítőt a francia hétköznapokból is. Késő estére sikerült átszelnünk ezt a
hatalmas országot, az éjszakát ismét egy olcsó motelben töltöttük a
Bayounne-ban, közel a spanyol határhoz.
Harmadik nap kora reggel beléptünk Spanyolországba, ahol már
megálltunk nézelődni és fotózni is néhány érdekes helyen. Pamplonában
végigjártuk az utcákat ahol a híres bika futtatást tartják, majd az El Camino
útját követve jutottunk el Estellába, jobban mondva a mellette lévő falucskába.
A hely érdekessége, hogy az ottani Bodegas Irache nevű borászatban található
egy olyan fali kút, ahonnan a szomjas vándor nem csak hűsítő vizet, hanem akár
ízletes vörös bort is tölthet magának egy csapon keresztül. Mindezt teljesen
ingyen. Nagy szívfájdalmamra Madridot nem volt időnk megnézni, pedig az utunk keresztül vezetett rajta. Viszont még éppen naplementekor sikerült elcsípnünk néhány fotó erejéig Don Quijote szélmalmait, majd onnan már elég gyorsan haladtunk tovább dél felé.
Választanunk kellett, hogy lemegyünk a kikötőig és ott alszunk a
rengeteg ember között a nagy zajban, vagy inkább valahol az út mellett.
Természetesen az utóbbi mellett döntöttünk. Kerestünk egy földutat és
elindultunk rajta a sötétben. Gyümölcs fák közözz haladva tettünk meg pár száz
métert, és mivel se kerítést se magán területet jelző táblát nem láttunk,
felvertük a sátrunkat. 
Néhány óra alvás után, még napfelkelte előtt útnak
indultunk, és nemsokkal később meg is érkeztünk Algecirasba a kikötőbe. Gyorsan
megvettük a komp jegyet és beálltunk a sorba a hajóhoz. Itt már azért érezni
lehetett, hogy közeledünk Afrikához, a 10 órás indulásból közel dél lett mire
végre kifutottunk. Bő egy óra múlva, amit az erős hullámzás miatt dőlöngélő
hajón töltöttünk, végre kikötöttünk Tangerben és Afrika földjére léphettünk.
Természetesen előbb még át kellett esnünk a belépési procedúrán, ami európaiak
számára elég körülményesnek tűnhetnek, de gondolom sokan emlékeznek még rá,
hogyan is ment ez a régi rendszerben nálunk, vagy akár még manapság is, például
Ukrajna felé. Először a szkennerbe kell beállni az autóval, majd következett a vám vizsgálat és a az autó papírjainak rendezése. Az útlevél kezelés szerencsére mindig a kompon zajlik, így legalább azzal már nem kellett foglalkoznunk. Viszonylag gyorsan ment minden, végül kora délután beléphettünk Marokkóba. Pénz váltás, majd irány az autópályán Rabatba.
Megkerestük a mauritán nagykövetség épületét, ahol megtudutk, hogy hétfő reggel tudjuk csak beadni a papírokat, így egy napot várnunk kell, lévén szombaton értünk oda. Sok arab országban vasárnap is dolgoznak, inkább a péntek és a szombat a szabad nap. Itt nem így van sajnos.
Mivel így rengeteg szabad időnk keletkezett, arra gondoltunk mi lenne, ha átmennénk Casablancába és megnéznénk a híres nagy mecsetet. A két város közötti távolság körülbelül nyolcvan kilóméter, ami a 70 euro centes gázolaj árak mellett nem tűnt nagy anyagi áldozatnak.
És bizony nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk, éppen naplementekor értünk oda ehhez a rendkívül impozáns épülethez. Mire végeztünk a fotózással, már bőven besötétedett ami egyet jelentett az esti élet beindulásával is. És micsoda élet van ott! Álmomban sem gondoltam volna, hogy Marokkóban ilyesmi lehetséges. Az utakon egymást érték a luxus autók, Porschék, Ferrarik, az emberek teljesen európai öltözetben jöttek ki-be az amerikai gyorséttermekből, francia divat üzletekből, nyoma sem volt a nőkön nemhogy csadornak, de még fejkendőnek sem. Egy darabig élveztük a nagyvárosi zsibongást, a szombat esi forgatagot, aztán visszatértünk a való világba és Rabat felé vettük az irányt. Mivel az anyagi lehetőségeink igencsak korlátoztottak voltak, ezért az autóban töltöttük az éjszakát a Római-kert előtti parkolóban.
A vasárnapot Rabat felfedezésének szenteltük, elsőnek
természetesen a Római-kerttel kezdtük, ha már úgyis ott voltunk előtte. A hely
külön érdekessége, hogy telis-tele van gólyákkal, amik szerencsére még nem indultak el Európa felé, hanem
a várfaltól kezdve a környező fákon át mindenfelé a fészkeikben tanyáztak.Innen a nagypiac felé vettük az irányt, ám útközben belefutottunk egy palesztinok melletti szimpátiatüntetésbe. A hatalmas tömeg skandálva, zászlókat és transzparenseket lengetve haladt végig az utcákon. Mondanom sem kell, egyből előkerültek a fényképezőgépek, ezt nem hagyhattuk ki! Néhányan ugyan furcsán néztek ránk, de mi azért csak lőttük a képeket sorban, még egy kis riport videót is készítettünk. A tömeg csak özönlött végelláthatatlanul, végül úgy döntöttünk elszakadunk a tüntetéstől és a város egyéb nevezetesséei felé vesszük az irányt. Visszatértünk tehát az eredeti tervünkhöz és a bevetettük magunkat a piac végtelen útvesztőjébe, ahol frissítő képpen finom frissen facsart narancslét ittunk. Ehhez már néhány dirhamért hozzá lehet jutni, szinte bármelyik sarkon.
Miután kibolyongtuk magunkat az árusok hada között, kissé kábultan az erős fűszerek illatától haladtunk tovább a part irányába a zegzugosutcácskákon a kék-fehérre festett házak között.
A nap hátralévő részét fotózással és sétálgatással töltöttük, látogatást tettünk egy hamammban is, ahol végre alaposan megtisztálkodhattunk. Igaz itt még furcsábban néztek ránk, mint a tüntetésen, fehérek nem igen szoktak ide járni, ráadásul mind ketten tetováltak vagyunk, ami finoman szólva sem divat a világ ezen tája felé. Este a mauritán nagykövetség melletti utcában állítottuk le az autót, amit ekkora már Hotel BMW-nek neveztünk el, hiszen az alkövetkező két éjszakát megint csak az autóban szándékoztunk eltölteni. Már tudtuk, melyik ház mellett kell megállnunk ahhoz, hogy szállásunk szolgáltatásaiba az ingyen wifi is beletartozzon, és az este hátralévő részét szeretteinkkel való csetteléssel és fotók feltöltésével tölthessük.
Hétfőn reggel beadtuk a vízumkérelmeket és kezdetét vette a
másfél napos várakozás, amíg visszakapjuk az útleveleinket. Keresztül-kasul
bejártuk az egész várost, még az új állatkertbe is elmentünk, ami nagyon szépre
sikeredett, az állatoknak nagy, tágas helyük van, látszik hogy jól érzik
magukat. Éhségünket egy ízletes tajinnal csillapítottuk, amihez természetesen
az elmaradhatatlan friss narnacslevet ittunk most is. Még egy helyi bevásárló
centrumba is elmentünk, szemtanúi lehettünk, hogyan özönlik a nép a McDonaldsba
és tömi magába annak az amerikának a szimbólumát, ami ellen a tüntetésen olyan
bőszen tiltakozott. Gyorséttermek, nagy bevásárló központok, olcsó
hitelek...nos ezt mi már átéltük az elmúlt húsz évben, csak remélni tudom, hogy
itt nem egy hasonló válsághoz vezet mindez.
Egy újabb autóban eltöltött éjszaka után végül megkaptuk az
útleveleünket, benne a mauritán vízumunkkal. Beültünk a kocsiba és nekivágtunk
a több mint kétezer kilométeres útnak, ami a mauritán határig még ránk várt.
Marokkóról tudni kell, hogy rengeteg a traffipax és egyáltalán nincs
tűréshatár, ha a 100-as táblánál 101-el mentem, már készíthetem is a 400
dirhamot, amennyibe a büntetés kerül. Persze ha az ember már rutinos és helyén
van az esze, akkor egy nagy vita árán jó eséllyel megúszhatja a dolgot, vagy
lehet, hogy csak 1-2 doboz sörrel megússza a büntetést.
Agadirig autópálya van, onnan viszont sok helyen keskeny egysávos út vezet tovább. Nyugat-Szaharában (amit errefelé nem illik így nevezni, szerintük ez is pont úgy Marokkó, mint az északi részek) még olcsóbb az üzemanyag, €0.50 literenként és gyakorivá válnak az ellenőrző pontok, ahol a papírjainkat ellenőrzik. Több helyen is megpróbáltak pénzt, vagy ajándékot kérni tőlünk, de ha kitartó az ember, akkor előbb utóbb elengedik. Azért mert egy egyenruhás ember azt mondja fizess, még nem kell berezelni, akkor sem ha esetleg kiabál, itt ez a szokás. Ha mi is határozottak vagyunk, mi nyerjük az ilyen párbajokat. Ebben egyébként igen nagy gyakorlatunk van, történt már velem olyan, mikor jó két órás veszekedés végén mégsem fizettünk semmit egy kongói renőrposzton, pedig már letartóztatással is fenyegettek minket. A helyzetet egyáltalán nem tette kellemesebbé a kezükben lóbált AK-47-es géppisztoly sem, mégis eljöttünk anélkül, hogy olyasvalamiért fizessünk, amiért igazából egyáltalán nem kellene.
Az út egyetlen izgalma a centikre elhúzó hatalmas teherautók és buszokon kívül, a Marrakesh magasságában ránktörő szélvihar, majd hatlamas zápor volt. Előbbinek köszönhetően több helyen is porördögök alakultak ki, a magasba repítve mindenféle növényt, mint egy mini tornádó, az utóbbi természetesen akkor szakadt ránk, mikor megálltunk egy útmenti étkezőnél, ami mondanom sem kell, hogy fedetlen helyen volt. Szerencsére volt egy kis beugró a tető alatt, oda gyorsan átvittek néhány asztalt, így tudtunk megvacsorázni Tiznit környékén. Éjjel kettőig nyomtuk a pedált, végül lehúzodtunk az útról, be a sivatagba és aludtunk négy órát a sátorban. Innen már jóval kevesebb a traffipax, így sokkal gyorsabban tudtunk haladni, amire szükségünk is volt, ha délután ötig a határra akartunk érni. A határ ugyanis hatkor bezár és csak másnap reggel kilenckor nyit ki újra. Nem szerettünk volna még egy napot elveszteni, épp elég volt a rabati kényszerpihenő.
Errefelé autózni talán a világ egyik legunalmasabb helye, a lapos kősivatag egyhangú táját csak a néhol felbukkanó Atlanti-óceán partvidéke teszi változatosabbá. A dakhlai letérő után még ez is megszűnik, mert a parttól befelé halad az út, marad a holdbéli kietlen táj, ráadásul az útról eltévelyegni sem ajánlatos, mert sok az aláaknázott terület.
Egy utolsó tajin az utolsó kúton és pontosan öt órakor begördültünk a határra, ahol szerencsére már alig voltak, így elég gyorsan elintéztük a papírmunkát. Útlevélkezelés, vámos, autópapír, megint vámos, útleveles, mert megváltozott az ügymenet, ismét autó papiros, végül csak meg lett minden, már csak a nagy könybe kellett hogy beírják a kilépésünket és már mehettünk is tovább. Marokkót és Mauritániát egy senki által nem ellenőrzött terület, az úgynevezett Senkiföldje választjltan a el egymáastól. Mivel régebben a két ország között nem volt túl jó a viszony, ezért egyikük sem szorgalmazza, hogy tisztességes út vezessen át ezen a szakaszon, ráadásul itt egyik ország törvénye sem érvényes. Bónuszként a terület erősen aknásított. Kis utak útvesztőjében kell eltalálni a megfelelőt, ami keresztülvezet a mauritán határhoz. Ha nagyjából bal felé tartunk, akkor előbb utóbb odaérünk és kezdetét veszi egy újabb procedúra. Itt már egészen nyíltan kérnek ajándékot a vámosok és nagyon kitartóak. Végül két pár zoknival megússzuk a dolgot, igaz nagy előnyünk, hogy már ismernek minket, ráadásként elővesszük a mi vagyunk a Budapest-Bamako győztesek adukártyát is, ami már sokszor jött segítségünkre. Itt ennek nagyon nagy jelentősége van, szinte minden kaput megnyit előttünk. Még egy kis alkudozás az autó biztosítás körül, aztán már roboghatunk is a tükör sima aszfalton a főváros Nouakchott felé.
Homokdűnék, tevék és roskatag viskók között autózunk tovább a kresszt még hírből sem ismerő helyiek között. A sátrat megint a sivatagban állítjuk fel, majd a hihetetlenül csillagos égbolt alatt térünk nyugovóra. Ahogy Idomou barátunk mondaná, az éjszakát egy sok csillagos szálláson tölthetjük. Mikor valaki rákérdezett, hol van itt a sok csillagos szállás, ő csak mosolygott, és azt mondta: „nézz fel az égre”.
Afrikában egyébként érdemes mindig olyan helyre húzódni éjszakára, ahol az útról nem láthatnak minket. Így biztonságosabb.
Agadirig autópálya van, onnan viszont sok helyen keskeny egysávos út vezet tovább. Nyugat-Szaharában (amit errefelé nem illik így nevezni, szerintük ez is pont úgy Marokkó, mint az északi részek) még olcsóbb az üzemanyag, €0.50 literenként és gyakorivá válnak az ellenőrző pontok, ahol a papírjainkat ellenőrzik. Több helyen is megpróbáltak pénzt, vagy ajándékot kérni tőlünk, de ha kitartó az ember, akkor előbb utóbb elengedik. Azért mert egy egyenruhás ember azt mondja fizess, még nem kell berezelni, akkor sem ha esetleg kiabál, itt ez a szokás. Ha mi is határozottak vagyunk, mi nyerjük az ilyen párbajokat. Ebben egyébként igen nagy gyakorlatunk van, történt már velem olyan, mikor jó két órás veszekedés végén mégsem fizettünk semmit egy kongói renőrposzton, pedig már letartóztatással is fenyegettek minket. A helyzetet egyáltalán nem tette kellemesebbé a kezükben lóbált AK-47-es géppisztoly sem, mégis eljöttünk anélkül, hogy olyasvalamiért fizessünk, amiért igazából egyáltalán nem kellene.
Az út egyetlen izgalma a centikre elhúzó hatalmas teherautók és buszokon kívül, a Marrakesh magasságában ránktörő szélvihar, majd hatlamas zápor volt. Előbbinek köszönhetően több helyen is porördögök alakultak ki, a magasba repítve mindenféle növényt, mint egy mini tornádó, az utóbbi természetesen akkor szakadt ránk, mikor megálltunk egy útmenti étkezőnél, ami mondanom sem kell, hogy fedetlen helyen volt. Szerencsére volt egy kis beugró a tető alatt, oda gyorsan átvittek néhány asztalt, így tudtunk megvacsorázni Tiznit környékén. Éjjel kettőig nyomtuk a pedált, végül lehúzodtunk az útról, be a sivatagba és aludtunk négy órát a sátorban. Innen már jóval kevesebb a traffipax, így sokkal gyorsabban tudtunk haladni, amire szükségünk is volt, ha délután ötig a határra akartunk érni. A határ ugyanis hatkor bezár és csak másnap reggel kilenckor nyit ki újra. Nem szerettünk volna még egy napot elveszteni, épp elég volt a rabati kényszerpihenő.
Errefelé autózni talán a világ egyik legunalmasabb helye, a lapos kősivatag egyhangú táját csak a néhol felbukkanó Atlanti-óceán partvidéke teszi változatosabbá. A dakhlai letérő után még ez is megszűnik, mert a parttól befelé halad az út, marad a holdbéli kietlen táj, ráadásul az útról eltévelyegni sem ajánlatos, mert sok az aláaknázott terület.
Egy utolsó tajin az utolsó kúton és pontosan öt órakor begördültünk a határra, ahol szerencsére már alig voltak, így elég gyorsan elintéztük a papírmunkát. Útlevélkezelés, vámos, autópapír, megint vámos, útleveles, mert megváltozott az ügymenet, ismét autó papiros, végül csak meg lett minden, már csak a nagy könybe kellett hogy beírják a kilépésünket és már mehettünk is tovább. Marokkót és Mauritániát egy senki által nem ellenőrzött terület, az úgynevezett Senkiföldje választjltan a el egymáastól. Mivel régebben a két ország között nem volt túl jó a viszony, ezért egyikük sem szorgalmazza, hogy tisztességes út vezessen át ezen a szakaszon, ráadásul itt egyik ország törvénye sem érvényes. Bónuszként a terület erősen aknásított. Kis utak útvesztőjében kell eltalálni a megfelelőt, ami keresztülvezet a mauritán határhoz. Ha nagyjából bal felé tartunk, akkor előbb utóbb odaérünk és kezdetét veszi egy újabb procedúra. Itt már egészen nyíltan kérnek ajándékot a vámosok és nagyon kitartóak. Végül két pár zoknival megússzuk a dolgot, igaz nagy előnyünk, hogy már ismernek minket, ráadásként elővesszük a mi vagyunk a Budapest-Bamako győztesek adukártyát is, ami már sokszor jött segítségünkre. Itt ennek nagyon nagy jelentősége van, szinte minden kaput megnyit előttünk. Még egy kis alkudozás az autó biztosítás körül, aztán már roboghatunk is a tükör sima aszfalton a főváros Nouakchott felé.
Homokdűnék, tevék és roskatag viskók között autózunk tovább a kresszt még hírből sem ismerő helyiek között. A sátrat megint a sivatagban állítjuk fel, majd a hihetetlenül csillagos égbolt alatt térünk nyugovóra. Ahogy Idomou barátunk mondaná, az éjszakát egy sok csillagos szálláson tölthetjük. Mikor valaki rákérdezett, hol van itt a sok csillagos szállás, ő csak mosolygott, és azt mondta: „nézz fel az égre”.
Afrikában egyébként érdemes mindig olyan helyre húzódni éjszakára, ahol az útról nem láthatnak minket. Így biztonságosabb.
Reggel
korán kelés, hogy még a reggeli dugó előtt beérjünk a fővárosba. Rövid
keresgélés után megtaláljuk a Szenegáli követséget, ahol hideg zuhanyként ér
minket a hír, hogy legközelebb csak vasárnap lesz ügyfélfogadás. Ma csütörtök
van és nagyon de nagyon nem szeretnénk itt maradni vasárnapig, vagy ki tudja
mennyi idő míg elkészül a vízum. Szerencsére barátságosan állnak hozzánk, főleg mi után elmondjuk hová is igyekszünk és milyen céllal. Egy kis várakozás után hajlandóak bevenni a papírjainkat, de ez még csak fél siker, meg kell várnunk a nagykövetet, hogy beérjen, ő dönt majd arról, kiadja-e soron kívül a vízumokat, vagy sem. Az autóban várakozva egyre nagyobb a hőség és a legyek száma is kezd a tűréshatárig nőni.
Miki kihasználva a hirtelen keletkezett szabadidőt elment fodrászhoz és levágatta a haját. Azt kell mondjam, jó döntés volt a részéről, kiváló munkát végzett a mester, mindössze körülbelül 1000ft-ért.
Végül fél háromkor kezünkben az útlevlek, benne az áhított szenegáli vízummal. Hat és fél órás kényszerpihenőnk után megint az úton vagyunk. Sikeresen kijutunk Nouakchottból anélkül, hogy valamelyik őrült helyi autós nekünk jőjjön, ami nem is olyan egyszerű feladat, a közlekedési morál és a kressz ismeretének teljes hiánya miatt. Ez a közlekedési stílus egyébként nem csak itt, hanem Afrika eddig általam bejárt országaira is jellemző, ezért a sofőrnek állandóan résen kell lennie, ha balesetmentesen meg akarja úszni a kalandot.
Irány Diema a nemzeti parkon át, a másik lehetőség Rosso lenne a határátlépésre, de ott komppal kell átkelni a Szenegál folyón, amihez nem igen fűlik a fogunk, és a forgalom is jóval nagyobb ott.
A dél felé tartó aszfaltozott főútról letérve haladunk tovább a szavannán, homokos földúton, néhol kisebb terepakadályokat leküzdve, ami eleinte eléggé izgalmas feladat, egy teljesen széria autóval, utcai gumikkal. Igaz négykerék hajtásunk van, de inkább csak amolyan divat terepjáró kategóriába sorolhatjuk a járgányt, se terepváltó, se hátsó difizár nincsen benne. Aggódunk az alja miatt is, egy haspáncél megnyugtató lenne ilyenkor. Szerencsére autónk remekül veszi az akadályokat, az sem zavarja, ha vízmosáson kell átkelnünk, vagy az egyik kereke levegőbe emelkedik egy emelkedő legyőzésekor, a homokban meg úgy megy, mintha sínen húznák.
Végre elhagyjuk az utolsó falut is és leérünk a folyó partra, ahol a nemzeti park található. Továbbra is földút vezet előre, elméletileg egy magas töltésen, de ott olyan rázós keresztbordák vannak, hogy vagy nagyon nagy sebességgel lehet csak haladni, ami veszélyes, mert könnyen elüthetünk egy hirtelen felbukkanó varacskos disznót, vagy a töltés melletti utat választjuk, ami hol jó, hol nem, hol megszűnik, hol nem.
Előzőleg már kétszer jártam erre, de eltekintve 1-2 varacskos disznótól és néhány madártól, nem igen láttam állatokat. Most viszont mellénk pártolt a szerencse, egész majom csorda rohan át előttünk az úton, igaz mire előkerülnek a kamerák, már beszaladnak a bozótosba. Egészen közelről figyelhetjük meg amint egy varacskos disznó kicsinyével a vízivó heyhez sietne, egyetlen problémája, hogy pont ott állunk az úton, ahol ő azt keresztezni szeretné. Megpróbál az út mellett elénk kerülni, ami persze kíváló alkalom, a fotózásra. Még szívesen maradnánk, de attól tartunk este már nem engednek át minket a határon ezért elporzunk a messzeségbe, magára hagyva anyját gyermekével. Útközben rengeteg madár mellett haladunk el, ilyenkor igyekszik felülkerekedni a fotós az emberben, de idő szűkében leginkább csak nézegetjük őket.
Még világosban odaérünk a határra, a mauritán oldalon simán megy minden, bár már eléggé mogorvák, látszik hogy már nemsokára vége a munkaidejüknek. Hogy jobbkedvre derítsük őket, előveszzük a fényképet amit két hónappal ezelőtt készítettünk róluk, mikor erre jártunk legutóbb. A képen a főnök látható, no és persze mi magunk is, széles mosollyal az arcunkon, a Budapest-Bamako Rally győztesének kijáró kupával a kezünkben. Ez persze egy varázsütésre megváltoztatja a kedélyállapotukat, nevetve mutogatják egymásnak a képet, amit természetesen Ben Yusuf megtart magának. Így Mauritániát magunk mögött hagyva, átkelünk a hídon a szenegáli határállomás felé. Vagy inkább írhatnám azt is, hogy a rettegett szenegáli határ felé. A probléma abból adódik, hogy van egy olyan törvény, amely szerint öt évnél idősenn autó nem léphet be az országba. Amennyiben csak áthalaunk az országon, úgy lehetőség van a belépésre, de csak escorttal, aminek az árát tapasztalataink szerint hasraütés szerűen állapítják meg, és összege akár az ezer eurót is meghaladhatja.
Útleveleinket viszonylag gyorsan kezelik, utána jön a vám és az autó papirok rendezése, úgymond a kényes pont. Alaposan megváratnak minket, beszélgetésükből kivesszük, hogy egyikünk tovább engedne, a másiknak viszont nem tetszik, hogy öt évesnél idősebb az autónk. Persze lobogtatjuk a gambiai pecsétes papirunkat, amelyben az egész iskola projekt le van írva, végül nagy nehezen beadják a derekukat, de escortot akarnak mellénk adni 300 euróért. Ez nekünk rengeteg pénz, úgyhogy erőteljesen próbálkozunk alkudozni, végül elküldenek minket autó biztosítást kötni, azzal bíztatva bennünket, hogy utána mehetünk. Ehhez el kell mennünk a közeli falucskába, a biztosítós hölgy ugyanis már hazament, de szerencsére a lakásán is működik tovább az iroda a kései vándorok számára. Megkötjük a biztosítást, majd vissza a határra, ahol újabb alkudozás végén százötven euróért tovább engednek minket, és ami a lényeg, escort nélkül.
Belevetjük magunkat a szenegáli éjszakába, itt már jól jönne a gps, de valamiért nem látja a laptop, pedig két kábellel is megpróbáljuk csatlakoztatni. Már bent járunk az ország közepén, amikor eszünkbe jut, hogy van még egy usb kábelünk, és láss csodát, azzal működik a rendszer.
Mivel igen későre jár már és nagyon fáradtak vagyunk, ismét a sátrazás mellett döntünk, ami itt jóval nehezebb feladat, mert mindenütt művelt földek és falvak vannak. Mi most tényleg pihenni szeretnénk, nyugalomban, lehetőségeinkhez képest csendben. Fél órás keresgélés után találunk egy megfelelőnek látszó helyet a baobab fák között, igaz itt is halljuk a dobszót és az éneklés hangját egy közeli faluból, de már olyan fáradtak vagyunk, hogy csak bedőlünk a sátorba és már alszunk is.
Hajnalban álmosan dörzsölve szemeinket ébredünk, egy gyors fogmosás és máris újra az úton vagyunk. Útközben szokásos cerbona szeleteinket majszolva találgatjuk milyen is lesz majd Gambia, ahová közben meg is érkezünk. Jobban mondva a határra. Először természetesen a szenegáli oldal következik, már rutinosan hárítjuk el a pénzváltók, mogyoró árúsok és egyéb ránktörő emberek hadát, és röpke fél óra múlva már a gambiai oldalon is állunk. Na, itt aztán jól megizzasztanak minket, vámosok, útlevelesek, kitudja még kik. A probléma, hogy nincs Carnet de Passage papirunk, ami tulajdonképpen egy vámbiztosíték lenne, de ugye kinek van ötezer eurója, hogy azt itthon letétbe helyezze eme nagybecsű papír ellenében! Bő két órás hercehurca után sikerül elintézni a papirokat, és beléphetünkaz országba.
Ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, mivel a Gambia folyón sehol nincs híd, ezért csak komppal lehet átjutni a déli partra. A három létező hajóból jelenleg kettő a szervízben van, ha az egyetlen még üzemelő rozsdás zserkezet is megadja magát, akkor leáll a forgalom ami fogalmam sincs milyen következményekkel lenne az ország életére.
Egy ellenörző pontnál kiderül, hogy kompjegyet nem lehet venni a kikötőben, vissza kell mennünk ötszáz métert és ott van az iroda. Logikus, nem? Visszamegyünk a jegyekért, külön kell az autóra és külön minden utasnak.
Már a határon figyelmeztettek bennünket, hogy legyünk türelmesek, mert nagyon sokat kell majd sorban állni. Rögtön tudtam ez mit is jelent. Valakinek majd csúszópénzt kell adni, és akkor előre vesznek minket. Miért pont Gambia lenne kivétel a kontinensre jellemző általános korrupció alól? Sejtésem rövidesen beigazolódott, amint a kompkikötőbe értünk. Azonnal segítők hada rontott ránk, beszélhettem a a biztonsági főnökkel, aki unott arccal kérdezte tőlem, hogy mi a fenét akarok, végül nem őt kellett megkenni, hanem kiderítették, hogy a csomagjainkra is kell külön jegyet vennünk. Ebből persze nagy vita kerekedett, végül nem tudtuk kikerülni, az újabb pénzkiadást. Hetvenöt dalasival szegényebben várakoztunk a tűző napon, a tömegben. Közben az árúsok és kéretlen segítők folyamatos próbálkozásait igyekeztünk elhárítani, még a cipőmet is kitisztították és megvarrták, amit én egyáltalán nem kértem, de olyan villám gyorsan lecsapott rám a jóember, kihasználva, hogy másokkal vagyok elfoglalva, hogy esélyem sem volt vele szemben. Persze a végén nagy vita lett az elvégzett munkáért járó anyagi ellenszolgáltatásból, én leginkább egy-két pólóval szerettem volna rendezni a számlát, ő meg csillagászati összegekről beszélt. Közöltem vele, hogy nem új cipőt vettem tőle, ő meg elkezdett hablatyolni, holmi tíz éves garanciáról, ami a varrást illeti. Ezen persze kedélyesen elkacarásztam, végül egy jóval szerényebb összegben megegyeztünk, majd örökre elváltak útjaink.
Pár órás várakozás után egyszer csak feltűnt végre a hajó, roskadásig tömve emberekkel. Vagy negyed órán keresztül hömpölygött kifelé a tömeg, nem is értettük hol fért el ennyi ember rajta. Biztonság, meg ehhez hasonló csakaságokkal az üzemelők nem igen törődtek, csak remélni tudtuk, hogy nem pont velünk borul majd fel a rozoga tákolmány.
Közben egy helybéli lány is bekéredzkedett hozzánk, gondolom ő már tudta, hogy sokkal kellemesebb egy autóban tölteni a több mint egy órás utat, mint összepréselődve állni a tűző napon. Gondoltuk, miért ne vigyük el, legalább informácikókat kaphatunk róla az országról.
Hatalmas szerencsénkre pont utolsó autóként sikerült felpréselődnünk, a minket megelőző választási csapat autói mögé. Ugyanis pont egy nappal érkezésünk előtt voltak a parlamenti választások az országban. Ők természetesen soron kívül hajthattak fel. Igaz mi is, de csak utánuk. Megérte az a pár ajándék a segítőknek, nem sok kedvem lett volna még három-négy órát várakozni a következő kompra.
Az autók után elkezdett felözönleni a tömeg a hajóra, minden egyes négyzetceniméterén vagy egy ember, vagy egy csomag állt és félő volt bármelyik pillanatban felborul az egész ahogy ide-oda imbolygott a hullámokon. Lassan pöfögtünk a túlpart felé, közben megtudtuk, hogy Mirian, újdonsűlt útitársunk utazás managementet tanul egy nemzeközi főiskolán Banjulba, az első osztályú női ligában focizik és nagyon szeret énekelni. Nagyon kedves lány volt, sok-sok lány testvérrel, akik mind a környező országokban mentek férjhez. Mondta, ha bármilyen információra van szükségünk a térségben, csak szóljunk, mert biztos tud segíteni. Az ilyen kapcsolatok aranyat érnek mindenhol a világban, de Afrikában egészen bizonyosan. Végül kiszállt és mi ismét kettesben folytattuk tovább az utunkat. Igaz innen már nem sokáig, pár perc múlva megérkeztünk vendéglátóinkhoz, Csilláékhoz.
Fotók: http://www.flickr.com/photos/jakuza68
