Hát eljött végre a pillanat, hogy két év után végre megint felhúzzam a bakancsomat és nekivágjunk a hegyeknek. A cél a Dachstein volt, immáron negyedik alkalommal. Már kétszer próbálkoztam Hallstatt felől, egyszer pedig a déli oldalról, mindeddig sikertelenül. Az első alkalommal teljesen kezdőként, jelentős súly többlettel indultam neki és már a Simony hütténél azt hittem meghalok. De mint ebből az írásból is kiderül, valahogy mégis csak kibírtam, sőt a gleccseren is felvonszoltam magam egészen a mászó rész aljáig, amihez a beszállás kb. 2900 méteren van. Végül mire odaértem a többiek addigra jöttek le a csúcsról nagy vigyorogva, csodálatos napsütésben. Nem baj, gondoltam, nekem ez így is nagy teljesítmény volt. A lefelé vezető lábgyötrő út annyira bennem maradt, hogy azt mondtam, én többet Hallstatt felől nem jövök, az biztos.Persze alig két év múlva ugyan ott találtam magam, csak már jobb kondícióban. Sajnos ekkor az időjárás nem volt túl barátságos, a gleccseren még feljutottunk gond nélkül, de a sziklákat bizony kőkemény jégpáncél borította, ezért inkább visszavonulót fújtunk. Ekkor ismét megfogadtam, hogy a büdös életbe nem jövök mégegyszer Hallstatt felől, azon a hosszú és unalmas úton. Nem tudom mi bajom van ezzel a szakasszal, hiszen máshol is gyakran kell ennyit menni, de az biztos, hogy ki nem állhatom a Hallstatt és a Simony hütte közti útvonalat.
A rákövetkező évben a déli oldalról próbálkoztunk, de olyan zord körülmények fogadtak bennünket, hogy a hüttében azt mondták a helyiek, hogy teljesen lehetetlen erről az oldalról feljutni, ne is kísérletezzünk vele. Természetesen minket ez nem riasztott el a tervünktől, hiszen már többször tapasztaltunk olyat, hogy a helyiek által "halálosan veszélyes"-nek titulált túrákat nagyobb probléma nélkül teljesítettük. Aztán a felső sífelvonó állomás alatt rájöttünk, hogy most bizony nekik volt igazuk, de onnan már nem akartunk visszafordulni, így összeszorított fenékkel végül feljutottunk a felvonó állomásig, de onnan már nem maradt elég időnk arra, hogy tovább menjünk.
És végre harmadszor is eljött az alkalom, hogy nekivágjak az útnak a Simony hütte felé, de ez alkalommal nagylányom, Szilvi és életem párja, Gabi társaságában. Már nagyon vártam a lehetőséget, hogy végre eljőjjön az alkalom mikor végre velem tartanak majd, hogy nekik is átadhassam a hegyek szeretetét. Persze egy kis izgalom volt bennem, vajon hogy fogják bírni az utat, nem lesz-e túl nagy kihívás nekik így elsőre? Ráadásul magamban sem voltam teljesen biztos, hiszen a betegségem miatt több mint két éve nem voltam túrázni, így a saját kondim miatt is aggódtam egy kicsit.
Az időjárás szerencsére nagyon kellemes volt a felfelé út alatt, de sajnos Gabi bakancsa már az út elején feltörte a sarkát. Leragasztottuk a sebet, de ennél többet itt nem tehettünk érte. Képzelem mekkora szenvedés lehetett neki így jönni, még emlékszem mikor én voltam itt előszőr, ráadásul vadonat új bakancsban. Végül ha fogcsikorgatva is, de a lányok is felértek a hüttébe, az utolsó métereken már inkább csak vonszolva magukat. De ahogy felértek, mindjárt kiült az öröm az arcukra, fáradtan ölelkeztek össze a hütte ajtajában, hogy aztán én öleljem át őket. Nagyon-nagyon büszke voltam rájuk, hogy feljöttek idáig, mindenféle nyafogás nélkül és szinte bármiféle előedzés nélkül. Természetesen közölték, hogy másnap már nem kívánnak a csúcs felé velünk tartani, inkább sütkéreznek egy kicsit a napon, aztán elindulnak egy órával a mi várható leérkezésünk előtt.
Ezt követően elfogyaszthattuk nem éppen olcsó, ámde annál rosszabb vacsoránkat. Én még ilyen gyatra ételt nem ettem az Alpokban sehol, kivételt csak a Mt. Blanc képez, az ottani két ház alulmúlhatatlan, különösen igaz ez a Gouter-ház esetében. Zavaros bigyó leves, és sonkás-répás spagetti volt a menü, végül egy barack darab, valami lekvárral a tetején. Nem vagyok túl válogatós, főleg nem hegyen, de azért €15-ért egy kicsit többet vártam volna, már csak az előző tapasztalataim alapján is.
Másnap verőfényes reggelre ébredtünk, úgyhogy elővettük a naptejet és a napszemüveget is a zsákból, majd belebújtunk a beülőbe és felcsatoltuk a kamáslit, aztán nekivágtunk a gleccsernek. A nap kegyetlenül tűzött felettünk, ami jót tett a fényképezéshez szükséges fényviszonyoknak, de annál kellemetlenebb volt nekünk. Mert persze már megint kevés vízzel indultunk neki, úgy látszik ez is valami furcsa szokásunk itt a Dachsteinen. A végén bevallom már eléggé fáradt voltam, ráadásul ott járt az agyamban, hogy még aznap le kell menni Hallstattba, onnan meg még vagy hatszáz kilóméter hazáig az út. Így a mászós rész alatt megint visszafordultam, mint az előző két alkalommal, és elindultam lefelé. Ami nagyon feltűnő volt, hogy a gleccser mennyire visszahúzódott az elmúlt évek alatt. Már Tirolban is felfigyeltünk erre a jelenségre régebben, de itt most nagyon szembetűnő volt a változás.
Sajnos az út időtartamát nagyon elkalkuláltuk, eredetileg úgy számoltunk, hogy délután kettőkor indulunk lefelé a hüttéből, azonban kb. fél négykor tudtunk csak indulni, ráadásul akik tovább mentek a csúcs felé, több mint egy órával mögöttünk jártak. Következett a soha véget nem érő út, ahogy én nevezem ezt a szakaszt, és ahol újra, immáron harmadszor is megfogadtam, hogy soha soha többé nem jövök erről az oldalról. Persze ha nem két nap alatt csinálnánk meg, hanem mondjuk három...de ez már a jövő zenéje :))))
Lényeg, hogy végül este kilenc óra körül mindenki szerencsésen odaért a parkolóba, és fél tízkor elindulhattunk végre hazafelé. Hogy milyen volt a hazaút? Talán csak annyit említenék meg, hogy reggel fél hatkor kerültem végre az ágyba.
Összegzés képpen azt mondanám, hogy egy nagyon szép és nagyon fárasztó túra van mögöttünk, de nekem a lényeg az volt, hogy végre a család tagjaim is velem tartottak, akikre nem tudom elégszer mondani mennyire büszke vagyok.
Az út során készült képeket itt nézhetitek meg: http://picasaweb.google.com/jakuza68/201009Dachstein
